Kezeid formáltak engem és készítének
engem egészen körös-körül, és mégis meg-
rontasz engem?!
Emlékezzél, kérlek, hogy mint valami
agyagedényt, úgy készítettél engem, és is-
mét porrá tennél engem?
Jób, 10: 8-9
Kevesen voltunk és gyöngék voltunk, vértünk a mi lágy bőrünk és pajzsunk üres tenyerünk és fegyverünk a te igazságodnak fegyvere.
Nem csüggedtünk azért, ha a te orcád ritkán fordult hozzánk, mert szétszóratott néped fiai közül mindig akadt egy-egy, aki befogadjon.
És amikor megfanyarodott a mi szánk az erdők gyümölcsétől, és amikor a mi inaink elfáradtak, éhünkben és szomjunkban és fáradalmunkban a te nevedet hajtogattuk bizodalommal.
Nem láttunk pedig, nem hallottunk pedig. Fölmentél a te hegyedre, és orcádra felhőt vontál, hogy ne láss minket.
Megvadult csordát eresztettek akkor miránk, hogy eltapodjanak, vagy hogy a mi futásunknak szégyenében gyönyörködjenek. De meg nem futamodtunk, bevártuk őket, mert te álltál a te hegyeden, és tudtuk, hogy egyetlen intésed megtorpantja dübörgő száguldásukat.
De te csak nem is mozdultál. Akkor haltunk meg századszor.
De feltámadtunk újra, és húzkodtak minket bírák elé, és a mi beszédünk meg nem félemedett, szavaink a te szavaid voltak, tudtuk azért, hogy igazak. Bólintásodat vártuk, a bírák jóra-igazítására. De te, hátunk mögül, bíráinkkal cinkosan összekacsintottál.
És mérlegre vettetett életünk a mi cselekedeteink szerint, de a jó serpenyőbe semmi sem került, mert mind a mi jó tetteinket is a másikra halmozták. Mégsem féltünk azért, mert egyetlen garasod jóra billenthette a mérleget. Te azonban, bűvész-mosollyal, még egy sziklatömböt varázsoltál a másik serpenyőre.
Akkor végre fölemelted jobbodat, mintha érettünk szólanál.
A mi keserű sóhajunk torkunkon akadt, és ólmos szívünk madárként repesett.
Fölemelted jobbodat, és szórakozottan megvakartad glóriás fejedet. Tréfás fintort vágtál, senki felé, a levegőbe. Minket pedig elvezettek. – –
... 