RSS

Szabó László: A sötétlő erdőben

07 okt

Éveim hangyányi-kis napok rendre
szertehordták, és túl életem felén
elfogytak az út s a morzsák,
mint az édes-otthon-menedéke fény
a szülôi ház fárosz-ablakán.
És – a bôr, az izmok, a szív – a testem
emlékszi jól az áradó idôt,
ám, hogy ízenként már-már benne vesztem,
a tompa agy nem fogja föl,
csak áll, és csak csodálkoz’,
és nem tudja, most mitév’ …,
és a megannyi év
mi végre telt.
Ki látja, hogy még élek, és a lélek
nem csak hálni jár…, s a test sem,
sôt, elhálna néhány éjszakát,
ámbár mostanában egymagam, ha fekszem,
ölelve féltôn önzô magányom.
S ha mégis nôre vágyom,
se szeri, se szárnya,
és az amputált remény hiánya
fáj.

Advertisements
 
Hozzászólás

Szerző: be 07/10/2012 hüvelyk Szabó László, Versek

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

 
%d blogger ezt kedveli: