RSS

Rab Zsuzsa: Omlás

07 okt

Házat ragaszt az ember: ketrecet,
vagy csigahéjat, vagy húsz évre édent,
ki mit – de rakja-hordja, mint az állat,
élete élő nedvével tapasztja,
hiszi utolsó percig menedéknek,
egyetlennek a hűlő ég alatt.

Aztán
egyszercsak meglódul a négy fal,
egyszercsak mállik szét a fundamentum,
bukfencet vetnek gonddal hazahordott
hamutartók, könyvek meg vánkosok,
és már sziszegő levegő a négy fal,
levegő, de horzsolja a nyúzott bőrt,
ahogy az ember nekitántorul,
és tapogat a levegőfalak közt.
Meglibben egy rongy, arcának csapódik,
lába alatt szétroppan egy cserép –
Üveg-átlátszón, gipsz-törékenyen
megáll, mindennek kiszolgáltatottan,
fejét, ahogyan bírja, fölveti.

És akkor rászakadnak
az először-megérzett atmoszféra
vasbeton tömbjei.

Már egy segít csak:
azt is, ami a romok közt maradt,
emléktelenül elveszíteni.

Reklámok
 
Hozzászólás

Szerző: be 07/10/2012 hüvelyk Rab Zsuzsa, Versek

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

 
%d blogger ezt kedveli: