Részeg fák bukdácsolnak a ködben.
Szélverte varjak rongy-libegése.
Előreszögezett arcom
összevissza cikázó
alagutakat éget
a sziklasötétbe.
Lábam alatt üvegcserepek –
hajdani ünnepeim,
szögesdrótok csikorognak
ütőereimben,
védetlen szemeimbe
tüskés ágak nyílhegyeit röpíti
a téli vidék.
Egy csöndes szó
fel tudna talán támasztani még.
És otthonra találnék.
Akárhol!
Farkashangú téli mezőn
imbolygó lámpás után lohol így
bukdácsolva, lihegve
a szánról
lelökött vándor.
“Ha mind, amit csak nyertél, egy halomban
van merszed egy kártyára tenni föl…”
Kipling–Kosztolányi
Ha én akkor ó
ha én tegnap ó
ha én egyszer ó
ha én soha ó
ha én rögtön ó
ha én mégis ó
ha ó
behulladozza hó
ha – hé
hív egy hang – kié
hó – ó
még itt vagyok – hahó
ó hogyha – ha
ha – ha – ha
de belepi a tél
ha – ha –
hava.
Vagy gyerekhaj-szag, langymeleg,
fészekbiztonság, tejpára, komoly társ,
vagy málló tűzfalak között
méretlen órák, csatakos bolyongás,
vagy rokoni névnap-zsivaj,
öcsém-hugom-tartsunk-össze vigasság,
vagy bordáid közt rezdülő
markolattal az egyetlen igazság,
vagy sörhabos, mozis vasárnapok,
séta, vacsora, lusta csókok végül,
vagy kútfenék-vasárnapok
egyetlen sugár ostorfája nélkül,
vagy piros tűzhely, páros ágy,
családi szentháromság ringatója,
vagy messzi tekergő utak
nyakadra hurkolt, hideg vaskígyója,
vagy mosolygó álom sodor
a Neked-Ítélt forró testszagában,
vagy mint éjféli denevér
csapongsz poros könyvek közt, hűlt szobában,
vagy tisztelt öregség, ezüsthajú
ódon mosoly, visongó unokákkal,
vagy magányos viaskodás
patkánypofájú kórházi halállal,
esztendők lágy apály-dagálya, vagy
szilánkra zúzva omlik év az évre, év az évre.
Csak egyiket választhatod.
Sorsod szegény, szegény kezedbe téve.
Ebből a veremből
záróra után kisöprik a csillagokat,
csibéivel a Fiastyúkot,
amely ott kotyogott
két nyárfa között
valahol a Kunság Atlantiszában.
Ebben a veremben
padlódeszkák péterszögei közt
horgadoznak a megfeszített
bojtárgyerekek,
az előbb-inasok,
majd mesterek,
végül kiemeltek,
a mindenféle hitekből kiforgatottak.
A padlót nézik, a hajdan suhogó
akácot, jegenyét,
gyökerüket keresik,
de a kocsmapadlónak
már nincs gyökere – kiszakadt
és elhalt
Ebből a veremből
kijutni: egymás keze volna kötél.
De a kezekben csikk,
a kezekben korsó,
a kezek tétován
megállnak a füstben,
s lehanyatlanak,
a kezek
dohánymorzsás zsebben kotorásznak
még egy féldeciért,
legyintenek vagy hadonásznak.
Időnkint seprű serceg
a lábak alatt.
Csoda, hogy bírja:
lapátra söpör két diplomát,
húsz holdat,
kulák-padlás ocsuját,
ürügyet, fél mázsát
és mentséget, dögivel,
kilenc kiskirály főnököt,
hetvenhét rossz feleséget,
tíz kurva-lett leánygyereket
és húsz fiút, aki “más lett”,
félévszázadnyi életet,
ezerévnyi sorsot.
Vagy akár csak egy iszákos apát.
Ebből a veremből
kijutni: egymás keze volna kötél.
De a kezek…
Itt Petőfi csak olajnyomat,
Arany erre az utat se tudja.
Itt Dózsa csak szivar,
Ady meg lila bankó,
a világűr egy vicc csak a bortócsában.
De országnyi a padló,
amelyről záróra után
felsöprik a csillagokat,
a Fiastyúkot,
a botló cipők jajdulását,
a morzsolódó gerincek csontporát,
a vállakról leszakadt
karokat.
Ebből a veremből
kijutni:
egymás keze volna kötél.
Szerelmed fojtó iszalagját,
szíjas, keserű karját
szaggasd le végre szívedről.
Légy magadé.
Megadtad magad kegyelemre
felemás szerelemre.
Kegyelmet vársz szorongva?
Csak ennyit érsz?
Néz rád a másik, néz, de nem lát.
Ölel, ölel. De megvált?
Meglódult négy falad közt
állj meg magad.
Így lehetsz jobb mindenki máshoz.
Ne lökődj már te társhoz.
Tudd: annyit érsz, amennyit
magadban érsz.
Hó zománca, ikrás februári jég,
malomalji zubogók, gyönge gödölyék,
gólyahíres rétjeim, barkás bokraim,
piros rügy a jegenyék szeles tornyain,
margaréták, csillagos cimbalomverők,
szöcske-pattintó mezők, sárkányröptetők,
bádogbögrét csörditő itatókutak,
őszi kátyút hízlaló bakhátas utak,
táborozó vadkacsák hártyás vadvizen –
Álmodtalak ? Láttalak! Voltatok hiszen!
Harminc évi járóföldre, távol estetek.
Kongó kövön indulok, hogy megkeresselek.
Mert soha semmi nem történt vele:
begyét sorsoddal habzsolja tele.
Gyötrelmeidet plántálja magába.
Születnél újra: ott is ő a bába.
Házasságodban ő a hím-anyós.
Könyveli, hány jelzővel vagy adós,
ha méltat a Háztáji Szösszenetben,
hogy foglyul ejtsen, hogy lekötelezzen.
Zseni lehetsz, ha ő meg óriás;
mondd: műremek, ha mondja: jó irás.
Kölcsönkenyérből így hizik a rangja.
Les távcsöve ágyadra és agyadra.
Lélekbuvár, ítész, mindentudó,
Kazinczy, Pláton, Freud és Kupidó.
Vonszol sugárzó tisztesség-keresztet –
alóla buzgón hágat és fedeztet.
A kulcslyukon csügg, kívül, sterilen,
úgy pezsgeti a vért ereiben.
Szavaidért lekotor a tüdődig.
Hessentenéd: ő sorsodon tünődik.
Firtat, megért, vigasztal, bólogat,
lágy jóságába nyomja orrodat,
te meg, te meg – elugrasz fintorogva!
Lesujt az ég a háládatlanokra:
megállj csak, egyszer megfizetsz ezért –
Utóbb leveszi rólad a kezét.
Házat ragaszt az ember: ketrecet,
vagy csigahéjat, vagy húsz évre édent,
ki mit – de rakja-hordja, mint az állat,
élete élő nedvével tapasztja,
hiszi utolsó percig menedéknek,
egyetlennek a hűlő ég alatt.
Aztán
egyszercsak meglódul a négy fal,
egyszercsak mállik szét a fundamentum,
bukfencet vetnek gonddal hazahordott
hamutartók, könyvek meg vánkosok,
és már sziszegő levegő a négy fal,
levegő, de horzsolja a nyúzott bőrt,
ahogy az ember nekitántorul,
és tapogat a levegőfalak közt.
Meglibben egy rongy, arcának csapódik,
lába alatt szétroppan egy cserép –
Üveg-átlátszón, gipsz-törékenyen
megáll, mindennek kiszolgáltatottan,
fejét, ahogyan bírja, fölveti.
És akkor rászakadnak
az először-megérzett atmoszféra
vasbeton tömbjei.
Már egy segít csak:
azt is, ami a romok közt maradt,
emléktelenül elveszíteni.
Kezeid formáltak engem és készítének
engem egészen körös-körül, és mégis meg-
rontasz engem?!
Emlékezzél, kérlek, hogy mint valami
agyagedényt, úgy készítettél engem, és is-
mét porrá tennél engem?
Jób, 10: 8-9
Kevesen voltunk és gyöngék voltunk, vértünk a mi lágy bőrünk és pajzsunk üres tenyerünk és fegyverünk a te igazságodnak fegyvere.
Nem csüggedtünk azért, ha a te orcád ritkán fordult hozzánk, mert szétszóratott néped fiai közül mindig akadt egy-egy, aki befogadjon.
És amikor megfanyarodott a mi szánk az erdők gyümölcsétől, és amikor a mi inaink elfáradtak, éhünkben és szomjunkban és fáradalmunkban a te nevedet hajtogattuk bizodalommal.
Nem láttunk pedig, nem hallottunk pedig. Fölmentél a te hegyedre, és orcádra felhőt vontál, hogy ne láss minket.
Megvadult csordát eresztettek akkor miránk, hogy eltapodjanak, vagy hogy a mi futásunknak szégyenében gyönyörködjenek. De meg nem futamodtunk, bevártuk őket, mert te álltál a te hegyeden, és tudtuk, hogy egyetlen intésed megtorpantja dübörgő száguldásukat.
De te csak nem is mozdultál. Akkor haltunk meg századszor.
De feltámadtunk újra, és húzkodtak minket bírák elé, és a mi beszédünk meg nem félemedett, szavaink a te szavaid voltak, tudtuk azért, hogy igazak. Bólintásodat vártuk, a bírák jóra-igazítására. De te, hátunk mögül, bíráinkkal cinkosan összekacsintottál.
És mérlegre vettetett életünk a mi cselekedeteink szerint, de a jó serpenyőbe semmi sem került, mert mind a mi jó tetteinket is a másikra halmozták. Mégsem féltünk azért, mert egyetlen garasod jóra billenthette a mérleget. Te azonban, bűvész-mosollyal, még egy sziklatömböt varázsoltál a másik serpenyőre.
Akkor végre fölemelted jobbodat, mintha érettünk szólanál.
A mi keserű sóhajunk torkunkon akadt, és ólmos szívünk madárként repesett.
Fölemelted jobbodat, és szórakozottan megvakartad glóriás fejedet. Tréfás fintort vágtál, senki felé, a levegőbe. Minket pedig elvezettek. – –
Aki inkább szereti atyját és anyját, hogynem engemet,
nem méltó énhozzám.
És aki föl nem veszi az ő keresztjét, és úgy nem követ
engem, nem méltó énhozzám.
Máté,10:37-38
Nehéz a te törvényed és a te ítélőszéked magasan van.
Kedvesek énnekem az emberi arcok, és atyámfiainak csókjaitól orcámat meg nem törülöm.
Oktalan szeretetük gyűlöletes a szemedben és gágogásnak hallod beszédöket.
És kedves énnekem a vizek sodra, patakok fodra és tengerek vastaréja. Bizony még a szöges esők, korbácsos szelek is kedvesek énnekem.
A te súlyos szemgolyód nem fordul azokra, kőfalat néz a te szemed a vizek partján is.
És kedvesek énnekem a zeneszerszámok, vigadozásuk édes a fülemnek.
Te bezártad a te füledet, belül zuhog abban egyedülvalóságod mély dobszava.
És kedvesek énnekem az utak, a földből, a kőből, a vasból és a levegőből valók, és hívásuknak ellen nem állhat gyarló vágyakozásom.
A te széked mozdulatlan, és mind a föld gyönyörűsége hívság te neked.
Nehéz a te törvényed, és a te ítélőszéked magasan van.
Az én testem gyönge, és lelkem alacsonyan jár a füvek között.
Leteszem azért a te keresztedet, és vizeknek, szeleknek, pörgő évszakoknak, kígyózó utaknak, tenger-keserű magányosságnak én veszendő életemet általadom.
... 