Befonhatatlan, lenge szál,
babrálgat rajta a halál,
s babrál, persze, az élet is,
észre is veszi, meg nem is.
simítja, fogja, gyürködi,
ujja körül tekergeti.
A halálnak friss, jóízű szál,
az életnek tán megunt fonál,
a halálnak minden kanyar
új izgalom,
a lét legyint: megunt szlalom.
Lehet, fölöttem így vitáznak,
néha egymásnak tán át is
kiáltnak,
amit az élet lassan elfelejt,
izgalommal fedezi fel azt
a halál magának.
Kenéz Ferenc: Néha egymásnak átkiáltnak
Kenéz Ferenc: A gyermekkor árokpartjáról
Ebben a házban lakik
az órákat festő asszony.
Ablakait, falait, átszövik, átütik
az idő kacskaringói, indái, kacsai,
a múlt, jelen, jövendő
kibogozhatatlan szövevénye.
Nem tudjuk kihozni ebből
a világból.
Néha megnyitja előttünk az ég vizeit:
sikongva, csapongva zúdul
a holdfény a lefolyókba.
Olykor madár képében gubbaszt
házának ablakában.
A gyermekkor árokpartjáról
lesem néha.
Aztán messziről
jajkiáltásokat hallani, s az órák
ropogva porrá égnek.
Kürti László: Teaékszer
Most hallgatok, süvít a szél.
Igen, az ablak korhadt.
Tél van, s a hold ma nagykaréj.
Napjaink összefolynak.
Teát iszom, kilöttyen és
az ablaküveg reccsen.
Nincs bennem semmi törtetés.
Átömlik rajtam estem.
Míg elernyed az éjszaka,
kint tél, huzatos ősz itt.
Hős nem vagyok, csak kortalan,
a gyávaság se bőszít.
Viselni el, akármi jel
múlásra sürget folyton.
Sorsával játszik, aki mer:
éj-jelem brossként hordom.
Gál Ferenc: Hölgykoszorú
Nekem jöhetnek az égen talált
lyukakkal meg a legfrissebb
szerelmi szállal. Csócsálhatják
borukat kóstolópohárból,
kacsintva, hogy urunk
a művészet barátja.
Már nem is legyintek.
Csak ülök, mint akit a víz
teljesen kiszívott. Beérem
a könnyű szédüléssel,
melyen át a serlegek és tálak
fölött felragyogó zsíros
arcoknak is megvan a varázsa.
Kísérőjelenség nélkül megtörik,
ahogy két falat között kérdeznek
a vége felé begyorsuló hétről.
Tegnap ilyenkor, tagolom,
meleg tengeren hajóztam,
hajnal óta pedig fűtök.
Ettől elábrándoznak.
Látni, ahogy törékeny fejükben
valami hasonló után kutatnak
a nyitótáncig, amikor lazíthatok
és megnézhetem őket deréktól lefelé is.
Gál Ferenc: Mellékszereplő
A társzekéren hozott szajha
méhe régen kiszikkadt,
nem tapogat utána
már a gondolat sem.
Csupán a kádba leleményes
szerkezettel pumpált levegő
emelgeti a sokat próbált testet,
ami olykor himnuszokat termel.
Majd szolgák közelednek
a tapéta nyomatát idézve,
hogy ledörgöljék, a prémre állítva,
amely urunktól ajándék.
A havas jelenetet, ahogy elejti
pajzs alakú tisztáson az állatot,
számos táblaképen látni.
A központi műhelyben
komponált kíséret aranyozása
a klánok térnyerését jelzi.
Hátterükben minden esetben ott ragyog
elefántcsont színekben a város.
Tornyai közt az arányos és díszítetlen
épület, amelynek ablakában
a kánon művésze ünnepi ruhában,
itt éppen kifejlett őz fejével láttat,
szemtől szembe.
Keresztes Ágnes: őszi feltámadás
Tavaszok jöttek-mentek,
a kegyelem vágya átitatott
és különböző körmenetekben
vártam az áhitatot.
Én készülődtem a feltámadásra,
de hiába igyekeztem:
úgy éreztem, túl sok a friss bizsergés
és a halál hihetetlen.
Most ősz van és már félnem kellene,
ha megmérem magam.
Sebeimről biztosan tudhatom,
melyik ért halálosan,
tudhatom, mennyi bennem az igaz,
mennyi a másolt –
amit eddig mondani igyekeztem,
csak dadogás volt.
Az annyiszor gyáván elhallgatott
két szó a legszebb,
a homlokomra is kiírhatom:
nagyon szeretlek.
Gyertyás, virágos, zászlós lobogás
elszállt a fejem fölött
– csak növény voltam, aki boldog kínban
teremni erőlködött,
madár, akit lázassá kényszerített
a szívverése –
mennyi minden történt körülöttem!
nem vettem észre.
Szememet többé nem köti be köd,
világra láttam,
eljött a tiszta beszéd ideje.
Hiszek a feltámadásban.
Csík Mónika: Kafka a metrón
a sárgánál legjobb vadászni, a piros és kék
személytelen, nincs bennük lélek, de ez,
mindössze tizenhat lépcsőnyi mélyen
egészen más, a váró csempézett, családias,
cikornyásan faragott támlájúak a padok,
úgy huppanhatsz rájuk, mint díványra
otthon, csak lavór víz nincs, reggeli lapok
eltapodott foszlányait viszi a szél, a huzat,
amit az alagút lehel ki, bársonyos, cirógató,
megborzongatja bőröd, belekap arcvized
fenyőillatába, susogtatja kabátod szárnyát,
megbillenti viseltesre hordott posztókalapod,
a bemondóhang is ismerős, gyönyörűek, szinte
görögnek az ö-k, ahogy kimondja, Károly körönd,
a szerelvény mindig hármat sípol, mielőtt táruló
szájából kicsoszognának poros férfibakancsok,
kitipegnének tűsarkú, élénk kis körömcipők,
nézed a lábakat, finom szövésű harisnyanadrágok
rejtette bokákat, vádlik ívét, szoknyák libbenő
korcát, ahogy láttatnak combot, térdhajlatot,
latolgatsz, mustrálsz, méregetsz, megkísérled
kiválasztani az aznapit, akiben ott sejlik egy andalgós
délután, csésze kávé, intim kézszorítás lehetősége,
aki kérdezgetne, akit érdekelnél, akinek
megmutathatnád éjszínszép bogárszárnyaid
Oláh András: akartalak
„tüzet szeretnék rakni csontjaidban”
(Kiss Judit Ágnes)
kegyetlen fikció voltál már akkor is
amikor katalógusomba fölvettelek
azóta sokszor osontunk végig a
gyilkos vitákkal telepített aknamezőkön…
ha új életre kelnék már nem szeretnélek
olyan szemérmetlenül csak bámulnálak
hogy fájjon… és amikor minden segélyhívó
foglalt: álmodnék neked valami szennyeset
Oláh András: különös koreográfia
benned vacogtam hideglelős lázban
hiába öleltél – belülről is fáztam –
hűtlen voltál hozzám lettél világ rongya
– a tolakodó csönd alkunkat megrontja –
bevetésről jöttél – bérgyilkosom voltál –
tested sívó homok a szemembe por száll
de mégis tenyeredbe tévedtem megint
s egy elavult koreográfia szerint
magamat tested legmélyére ástam
s álmoddá lettem egy részeg ájulásban
Oláh András: tükröd vagyok
mint albumban a képek
belém ragasztva élsz
s ha szétgurulnak szememből az álmok
téged vizsgállak: az alig halványuló szarkalábakat
s tovább a csalások völgyét
ilyenkor jó lenne telefecsegni a csöndet
de mellőlünk nem tágít a múlt:
kergén magaménak hittelek
ám a szemed mozdulatlan és üres
mint amikor hosszú áramszünet után
a hajnal egy madárhangban fölébred
... 