Szlukovényi Katalin: Szeretteim

Ahogy a fogalom mögül kiöregszik a test.
Apám, anyám, szerelmem, barátom, mesterem.
A kontúrok lassan elbizonytalanodnak,
az összetöpörödő lényegen lötyög a név.
Odabenn is mind kisebb, elérhetetlenebb,
akiről úgy képzeltem, én vagyok.
Ahányszor közelednénk, arcotokba nézve
ijedten figyelem magunkat távolodóban.

 

Szlukovényi Katalin: Viszonylag

Bonyolult, mint a kőfalon a repkény,
és szabálytalan, mint a mozaik,
és mégis kiadja a játszi önkény
geometrikus alakzatait,

és vonz, akár a lámpa fénye éjjel
a lepkeként tévelygő lelkeket,
kik megégnek, vagy megint szerteszéjjel
szóródnak, ha kihunyt a bűvölet,

de mégis ez van, mégis ez vagyunk,
az itt és a most, az Építész Pince,
rákényszerítve képzelt holnapunk
közös, omladékony perceinkre.

 

Szlukovényi Katalin: Tévedés

Szobafikusznak szerződtettük egymást,
s csak idővel derült ki, hogy platán,
hagytalak nőni, s lassan szétfeszítesz,
mint a növény a cserepét, ha még
sokáig várok, szétesem, s ha csak
egy darabig, akkor, mikor kihúzlak,
veled pusztul a teljes aljnövényzet,
úgy átszőtték hajszálgyökereid
életem talaját, nem marad más utánad,
mint erdő sűrűjén a kopár tisztás.

 

Szlukovényi Katalin: Téli álom

Vannak persze a részletek:
reggeli, zuhany, több penzumom,
egyiket a másik után,
mint az alvajáró, letudom.

A nap fénypontja: délfelé
egy felragyogó rézkilincs,
de nem ragadom meg: ez is oda
nyitna csak, ahol semmi nincs.

 

Szlukovényi Katalin: Otthon

Nagyszüleimnek

Galambburukkolás és friss folyószag
jön be a nyitott ablakon, akár
gyerekkoromban, ugyanaz az ablak,
de persze másik galamb, másik ágy,
és rajta más a test – már harmincéves -,
mely éppoly boldogan lélegzi be
a párát, és hallgatja a galambot,
s eltűnődik: a folyó lehet-e
ugyanaz, s hány emberből áll az énje,
s a folyton változóban otthonos
folyton változó elbékülten álmos
biztonságérzetével tudja, hogy
a válaszok nem csak nem tudhatóak,
nem is fontosak, csak megélhetők
lélegzetben, galambburukkolásban.

 

Szlukovényi Katalin: Itthon

Ha ezt a percet meg tudnám ragadni,
mikor a valóság éppen olyan,
mint hogyha tényleg volna, illatokkal,
színekkel elevenen, boldogan,
oly természetesen, ahogy a macskám
este a lábunkhoz kucorodik,
s ágyunk biztonságába gömbölyödve
éli köztünk testmeleg álmait,
s ide bármikor vissza tudnék térni,
mert lenne, amikor csak akarom,
– volna erőm átjutni veled együtt
a két perc között hiányzó hídon.

 

Szlukovényi Katalin: Zajlik

visszhangtalan nyaú az éjszakába
és magányos mosógépkattogás
ajtó se nyílik fül se már hiába
próbálkozol ideje hogy belásd
forogsz magadba mosógépbe dob
a szenny locsog szörcsögve elcsorog
a lichthof-ablakon át hallani
a falon túl okádik valaki
s közben a koloratúr-áriát
amit a másik szomszéd intonált
csukódó ablak hangtalan nyaú
falak között fölösleges tanú

 

Szlukovényi Katalin: Túlélő

Fagyállót ittak. Egyik el is pusztult,
a soványabb. Ennek csak tönkrement
a veséje, elvileg nem ehetne
fehérjét, nem járhatna ki, de hát
ott vernyog az ajtónál, kiengedjük,
aztán mindenfélét összezabál,
és hány tőle. A fél szemét meg akkor
vesztette el, mikor egy autó
átment rajta. Öregszik is. De nézd csak,
a kerti lépcső aljánál milyen
bizalommal kínálja föl magát,
hanyatt fekszik az őszi napsütésben,
és hagyja, hogy a hasát simogasd.
Két fájdalom közt ezt az önfeledt
dorombolást – ezt meg lehet tanulni?

 

Horváth László Imre: Lenni vagy nem

Megtörtént az átváltozás. Ültem melletted,
és azon gondolkodtam, melyikünk nem létezik.
Ugyanaz voltál. Én is. Zsúfolásig tele a kávézó,
háromnegyed óra múlva indul a vonatod. Egy rövid
kávéra ráérsz. Azt hittem, itt maradsz hétvégére,
ez volt az egyetlen mondat, amit meg tudtam
fogalmazni és kimondani, azt hiszem. Majd a
következőn, válaszoltad csendesen. Beszéltél
a körülményeidről, a dolgokról, amik vannak.
Az első munkahelyed milyen, ott az emberek,
a kutyád ma pisilt először felnőttesen, büszke
vagy és meghatott, mintha először járna egy gyerek,
láttam is, ragyogtál, jó kedved volt.
Összegezve, a körülményeidre bomlottál szét,
és te eltűntél, már nem vagy. A buszon tényleg
azon gondolkodtam, melyikünk nem létezik,
aztán napokkal később rájöttem, olyan volt, mint
abban a filmben (együtt is láttuk), ahol a végén
kiderül, hogy a főszereplő végig halott volt, ezért
hidegült el a feleségétől, mivel kísértetként élt
mellette kábé egy évig. Beszélj hozzá álmában,
tanácsolta a kisfiú, aki látta a halottakat.
Az ember megtette és végre rájött,
mi a probléma. A buszon még azt gondoltam,
valószínűleg én nem létezek, én nem tudok mit
kezdeni mostanában senkivel, aki mellettem van.
Ha kicsit oldalra fordulok. (Akkor álltunk a buszon,
te, sok csomaggal, sokszínű ruhában, kabátban,
alul a kiskutyád, én mellettetek, oldalra fordulva.)
Egyedül vagyok, amint kikerülsz a látóteremből.
Így, most egészen biztos.
Leszálltam és sokat sétáltam, nem bírtam hazamenni
a szobámba, hosszas tanakodás után beültem az egyik
kedvenc helyemre, csapolt barnasört ittam és olvasni
kezdtem a Hamletet, a buszról leszállva vettem meg egy
olcsó könyvesboltban, néhány nap múlva ezt tanítom,
mindenképp el kell olvasni, de jól is fog esni, mert talán
Hamlet is úgy volt, ahogy emlékeztem, hogy mintha
nem létezne (vagy csak halványan, mint a szellem)
körülötte mindenki. Kiderült, valójában jóval inkább
feltalálta magát, mint én, dolga is több akadt,
kevesebbet filozofált az egész mű alatt, mint
ahogy nekem derengett, csalódás volt kicsit, két
sörtől nagyon berúgtam, de ezt már észre se vettem,
annyit ittam az utóbbi két hónapban, mióta szakítottunk,
hazamentem és korán lefeküdtem aludni, pedig péntek
este volt, amikor mindig reggelig cipelem magam
különböző szórakozóhelyeken. Megtörtént az átváltozás,
többé nem bírom ki, ahogy valamilyen számomra
tökéletesen érdektelen részletet mesélsz
a napjaidból, ahogy fáradtan és elviselhetetlen
szépséggel ragyogsz közben. Nem merek többé
találkozni veled, hallgatni a hangod a telefonban,
vagy akárhogyan a jelenlétedben lenni,
miközben nem létezel.

 

Horváth László Imre: Hé exó thalassa

Arra emlékszem, hogy uszodába jártunk sokat,
előtte körbefutottuk néhányszor azt a kis
tavat is a parkban, de az már túl közel volt a halálához,
így utána inkább úszni jártunk,
mintha csak ketten lettünk volna mindig
a négysávos nagy medencében
olykor lejött az egyik barátnőd is,
nem kellett már visszajárni a kórházba,
a feladatok áttelepültek az elhagyott házba
ahonnan először ki kellett költöztetni az élettársát
nagy botrány volt, én olyan voltam végig,
mint valami nehezék, könyvtámasz vagy
díszes papírvágó kés egy íróasztal fiókjában,
jó hogy ott van, de elég haszontalan, július, augusztus,
közben elolvastam az Iliászt, ha nem vagyok
ott persze már akkor vége lett volna köztünk,
még névnapomra adott egy üveg tihanyi bort
címkétlen palackban, tudom hogy finom,
adott már régebben is, ezt mégsem bírom megbontani,
ki kell találnom még hogyan igyam meg,
mert olyan a spájzban mint egy fölösleges ereklye,
mint például ahogy a szívemben már
fölösleges világegyetem vagy te, talán
úgy lesz, mint a mobiltelefonom sinkártyájával,
amikor ellopták, kiszedték a körömnyi
műanyagot belőle rögtön és egy közeli
kukába dobták, gondolom, a számom a régi,
új készülékem van, valahol egy kukában
körömnyi műanyag, némi fém, az üzeneteink,
fényképek rólad, híváslista, aznap éjjel feküdtem
le először mással, így igyam meg a bort,
így felejtselek el, ültünk a garázsban, tele volt
még vele, a kedves tárgyai, mindenféle szerszám és
különleges ital, már pár nap eltelt, arról beszéltünk,
azt mondtam neked, megdöbbentett, mennyire ostobán
és szimplán megtörténik ahogy meghal valaki, olyan
simán és egyszer csak kész volt a dolog, egyetértettél,
mítosz nélküli az egész, ez a legborzasztóbb benne,
még csak az előszelét érezted a következőknek
én már a kórházban, az erkélyen, mikor rágyújtottunk,
te éppen megnézted apád holttestét a szobában
a nagybátyád támogatott, ennek meg kell lennie,
most már ugye soha nem hagysz el, mondtad nekem bőgve,
mikor rágyújtottunk, olyan érzésem volt, mintha velünk lenne,
sokat cigiztünk együtt, laza fickó volt, a korlátnak támaszkodott
és azt mondta, most már te vigyázol a …-ra, utána
az ölembe ültél, néztem négy emelet magasból
a kórházudvart, szemben a másik épület betegeit,
vajon ők is rettegnek, aztán éreztem nincs más már hátra,
és nagyjából fél év múlva lesz vége, január körül,
persze elhúzódik majd, április, május, végül is
mire nyár lesz, tényleg végleg nem leszünk már együtt,
a következő pillanatban ez is messze volt, de ezt sem
felejtettem el, azt sem hogy vigyáznom kéne rád,
amikor megírtad, ne keresselek, tudtam hogy csak eddig
tervezhettem még az irracionális ragaszkodást is, április eleje
volt, a gyors hetes buszon, a Gellért környékén
abban a nagy kanyarban kezet fogtam vele, elbúcsúztunk békében,
hát nem jött össze, én megtettem mindent, azért nincs harag,
mindig kedves kísértet volt, jó lett volna berúgni még
vele, mint mikor élt, nagyon szerettem, bár többet
látogathatott volna téged az első időkben,
szedje össze magát, mondogattam neki, nyugtasson meg
álmodban vagy valami, de ha meg is jelent, csak nézett
szomorúan, azt mesélted, bosszankodtam, unatkozott
a másvilágon, téblábolt a külső tengerben,
hé exó thalassa, a régi görögök így hívták az Atlanti-óceánt,
a külső tenger ami körbeveszi az egész
földet, így képzelték, hé exó thalassa
olyan mint egy köszönés, vidám mondat,
na mi a helyzet, végül is milyen a végtelen,
itt erre elég furcsa, biztos hogy
nem lehet úszni benne
vagy körbefutni vagy meginni.