Rakovszky Zsuzsa: Szozopol

A képeslap-tájból kivakít a fehér:
hirdeti égő dogmáit a dél
katedrájáról a nap.
A város a fényben, mint remegő likacsos hab
összeesik, mint romló gyümölcs beroskad,
keserű magjára tapad.

Süti talpunkat a lejtős udvar köve, hol
zuhany alá fügefaág hajol,
a sötét falon tüzes tükörlap.
Mint a szesz, éget a dél: a kéz, ha tán
a forró lében a lényeg után
horgászna, sziszegve elolvad.

A part meg a ház közt, oda-vissza, a nap,
hamarabb, mint a kádban a víz, leszalad,
körülgyűrűzve centrumát: kerek hiányt.
Üveglapra szórt fémtárgyak: égnek a tények.
Sosem a vélemények és remények,
az ünnepek, a hitviták, az intrikák.

Vakáció, idő idézőjelben: a kinti délből
a hűvös házba; a vörösbor és a sós bőr
íze, szárazvillám gyönyör, de mintha
kölcsönkért testben. Sosem a
csalás, csalódás vagy család epikuma:
üres extázisban repül s száll le a hinta.

A ránk dűlt állandó jelen alatt
cselekmény nincs: csak a pillanat
szórtan villámló aszkézise.
Csak pont, sosem vonás; sosem a lényeg,
sosem a vélemények és remények,
sosem történik semmi se.

 

Rakovszky Zsuzsa: Idegen órán

Hangtalan omlásban: elnyúlva a parti homokban.
Idegen órán, idegen karokban.
Álomba úszó dél: rezgő levegő a folyó sötétje felett.
Zöld-feketék a homokba taposva a fűzlevelek.

Fogam között homok, homok tapadt hajamba.
Hegy-élen arany buborék, röpült a Lavra.
Hanyatt, a homok hullámaiba markolt a kezem:
Szárazon izzó vágy, szétporló szerelem.

Augusztus vége, nyár beérte, hő hava:
napsütötten is hűvös test, nappalban őrzött éjszaka,
Két éjszakánk emléke, melyet idézve újraéled
A hús homályát átütő gyönyör, nyila a délnek.

Terünk a csúszó part, időnk a két törékeny óra,
Az érkezőtől elmarad, rálel a távozóra.
Nem az út végén, nem örökre, csak a percek réseiben,
Minden idő a teljes idő, minden szerelem teljes szerelem.

 

Rakovszky Zsuzsa: Sirám

Elsodrattatom, szétszórattatom…
Mint ha a macska, nyújtózkodva a napon
az üres levegőbe pofozgat, olyan,
amit tehetnék még, amit valaha tettem.
Mert nincs mire várnom, a várakozás
oszlopáról mivel leestem,
nem őrizem magam: süllyedjen eleven
sárba: gödrös hájba a testem,
ráncos harisnyával dagadt bokámon
tizenkét nyávogó kölykem etessem.
Ha már sivatagban vonultam nem vezérli
égő rögeszme, hogy mint csillagomat, kövessem,
száradjak el: merev haj, rúzsos pergamen bőr,
üvegkocsonyában úszó riadt szem
– meddő papnő – albumokkal, lejárt műsorfüzettel
tömött fiókban elgurult időm keressem,
szenvedélyben össze nem rándult részletekben,
jósdámban, honnét megszökött az isten…
Ha nem lehetek az, amire lettem,
ami lehetnék még, ne legyek az sem.
Elsodrattatom, szétszórattatom…

 

Rakovszky Zsuzsa: Változás

Tegnap napozva még nem
kaszált fű közt Özön
szemmel sárgán-fehéren
nem nézett még a zöld

De mennyiféle zöld és
szélben borsódzva hány
dombhát és búzaföld és
borzongva hány irány

játszott mutatkozott még
metszéspontjukban én
mi játékukba társként
bevont milyen remény

volt már csak volt kivérzett
Szerényebb-ódzkodóbb
fényben nyárvégi képek
párás-tartózkodók

lengnek – de mintha csak
fordulna rám üveg-
bura – még látszanak
már nem érintenek

 

Rakovszky Zsuzsa: Családregény

Két nő jár-kel az augusztusi hőben
teraszra ki, konyhába be, a házban –
egy házban, amely teli van idővel:

az fertőzte meg vízkővel a kádat,
az marta le gömbölyűre a lépcsők
élét, az foltozta ki a bejárat

fölött a varázsfényt vető üveg
színes kockáit rendre színtelennel.
Két nő, nem fiatal és nem öreg,

abban a korban, amikor a test,
mely rég csak önmaga, fű, csillag és sár
rokona volt, lassan kísértetek

látogatta terep lesz, képernyő, melyen árnyak
mozognak a fényes por függönyén túl,
más, idegen adások szétesnek-összeállnak,

egy bal kézbe vett késben, a hát görbületében
holtak kelnek futó létre, főleg a két szép
nővér: az, amelyik a kisszobában a képen

egyengeti a térdén sötét bársonyruháját
– az elvetélt színésznő, aki hamar lelépett
nagy adag altató kiskapuján át

a színről, fölbontatlan csomagként hagyva hátra
a rémisztő jövőt; s a másikuk, a felső-
kereskedelmi szépe, aki végigcsinálta:

háborút, sültkrumplis-használtruhás szegénység
éveit, hajnali kelést és gépelést,
fejtágítókat és agyérfestést, a szépség

lassúbb, majd gyors fogyását, s végül konszolidált
mosógépes, használt színestévés öregkor
örömei közül ragadta el a rák.

Mint csontot a sugárzó anyag, úgy hatja át
a múlt a csorba tükröt, a kecskelábú asztalt.
Egyikük, még gyerekként, ismerte azt a lányt,

aki más, vihogó nők félkörében
– valami vállalati Don Juant
fog közre –, egymaga néz mosolytalan a gépbe,

gőgös-sebezhető, sötét szemekkel.
Halásznadrágok és abroncsszoknyák – a látvány
félig gúnyos, félig meghatott szánalmat kelt.

A másik látta még az ifjabbat gyereknek.
Idegrendszerük aljnövényzetéből
mindkettőnek ugyanazok az elfelejtett

percek és helyszínek rebbennek félálomban
fél-öntudatra, mint elhanyagolt
akvárium sötétjén átvillanó neonhal.

Az álmos, elvadult kertben ólmos meleg
folyik a vadcsalánra, a perzselt szélű lombra.
Szederbokor tövéből kóbor macskák merev

égő szemmel üres bádogtálkát bűvölnek.
Félkörben, moccanatlan, mint vézna démonok
ülnek a sárga fű közt. Valaha vélhetőleg

virágágyak is voltak, nyírták a füvet, és
nem zaklatta csalán selyembe bújt bokájuk,
mikor pohárcsörgés, dohányfüst, nevetés

elegyétől kicsit zúgó fejjel a bodza-
szagú sötétbe friss levegőért kiléptek,
s fölnéztek a nyugodt, vészterhes csillagokra.

 

Rakovszky Zsuzsa: Aki nagyon hű

Aki nagyon hű, megtagadtatik:
mintha nappali fényben ég a lámpa,
a délelőtt hideg kékjén alig
érezhetőn üt át a sárga,
úgy sejtem csak létemben létedet:
egyanyagú a vágy s a tárgya.
S hogy elfakult a külső kép, melyet
forgatva kétely és emlékezet
meddő lángjának fénykörében, nem marad,
csak foszló gyönge háló, puszta semmi,
világtalan szín, hámló árnyalat,
mezítelen lélek: kívánnád magad
súllyal, sötéttel, sárral elkeverni.

Kihez a leghosszabb út sem vezet,
bár mindöröktől fészke bennem :
szárnyas reménység, égő üzenet –
mivel túlságosan szerettelek,
veled laknom már nem lehet,
kifordul földedből szerelmem.
Te, kinek tisztaságát földalatti
téboly táplálja: engedd fölfakadni
lelkem valami másban, külsőben, idegenben.
Körülötte pörögve tehetetlen örökre
veszíts, veszíts el engem.

 

Rakovszky Zsuzsa: Némileg megkésett fel- és beismerés

Lehet, hogy mégis van egy és csak egy
érvényes megoldás: nagyjából egyremegy,
hogy kőtáblák vagy bridzsszakkönyv, avagy
menetrend… Fő csak egy: “Így és nem úgy!”
kimondja kereken. És nincs hivatkozás a
körülményekre, léha érzelmi fénytörésben
szivárványosan elkent él, kivételek se.
…Ahogy gyerekkoromban, ha jól emlékszem, Sch.-ék
ebédlőjében a szent- vagy csataképnél is inkább
tiszteletet parancsoló nagy vadkacsás
csendélet – a megbízható fényreflexek a kés
ezüstjén, a borostyán- és indigószínű
rendkívül anyagszerű szőlőszemek
mindegyikén egy-egy görbült fénynégyszög, egy
fürt ablakszem – olyan lidércesen
valódi volt, amilyen sosem
lehetett fény s idő önkényének kitett
modellje. Nemkülönben
azok, akik efféle nehéz aranykeretben
díszlő öröklét-szeletek, több nemzedékre tervezett
komódok, tükrösszekrények között
éltek – a szőke, körteforma nők,
korán kopasz, gyanútlan kékszemű
férfiak –, úgy kitöltötték saját
helyzetüket, ki-ki szabott helyét,
olyan ingadozás nélkül valóak,
merő cselekmény voltak, ahogy csak – állítólag
Isten vagy legfeljebb még talán a
kezdőknek szánt nyelvkönyvek példa-családja. Igen,
ők tudták, illik-e kockáshoz pöttyöset
viselni, házasságot törni, vagy
vörösbort inni halhoz. (Mellesleg arra, hogy
hogyan ismerszik föl az ilyesmi? ihlet hasító
fényén? hibátlan következtetési
lánc végső szemeként? – én nem tudtam sehogy
rájönni, máig sem.)… Hogy mosolyogtak
szánakozó fölénnyel, leghalványabb jelére
a kételynek: az ártatlanság sónehéz, vak
bálványbabái… Persze, egy rendes házban
gondosan eltömik a rést, amelyen át
különben épp a ház szilárdnak hitt alapja
illanna el: az a megnyugtató tudat, hogy
ami van, másképpen nem is lehetne… Mígnem
a ház gondatlan asszonya egy reggel arra ébred,
az éjszaka széket-asztalt kicserélt egy
ismeretlen rosszindulat: mint a valódiak
látszatra mind, de anyaguk merő
szeszély, s a szerződést bármelyik pillanatban
fölbonthatják egyoldalúan; színre megvan
minden részlet a hajnali, bizonytalan
világításban: égésnyom gyűrűje
az ágytakarón, víz alatti színükkel a szőnyeg
bolyhos mértani rózsái… de mintha
egy-egy örvény lakna mindent, vagy ajtó, melyen
a mágneses, üres sötétbe billen
az épp elalvó ólom végtagokkal…
De mindez még hagyján. Nagyobb baj,
hogy lassanként az ember önmagán is
fölfedezi a rejtélyes ragálynak
összes tüneteit: hogy többé semmi több, csak
illékony állapotok laza csokra,
áramszünetkor plafonon gesztikuláló
vízfejű árnyék; székre szórt kabátból,
sálból megképző ülő alak…
s ami még ezután történik, mintha csak
térképen sem szereplő idegen
ország pénzneme lenne, mit az ember
– indák, folyók, divatjamúlt királynők
arcképe – puszta játékszernek érez,
s kidobja könnyű szívvel ezüsthajú babára,
felhúzható madárra, zenélő fogkefére.

 

Rakovszky Zsuzsa: Két álom, tűzzel

1.

Éjfél körül, ahol, amikor éppen
én csakugyan, a nyúzott ágybetéten
egymás mellett, de már minek, feküdtünk,
akkor ment éppen minden tönkre, köztünk
vagy fél méternyi gyűrött űr, az ablak
jobb felső sarkában fémes, kerek nap
lángolt az éjféli sötétbe verve.
Mint egy szögfej, kicsi, de visszaverte
a túlsó ég tüzes káprázatát.
Izzó, piros pillantás szúrta át
a hömpölygő teret. “Aligha szél
nem lesz!” jegyzi meg valaki. Leszáll
az ég. Az órámat nézem, de már
nincsen idő. Idő-tér lángban áll.

2.

Szabálytalan, szűk utcákba, sötétben,
tapogatózva fordulok be, mégsem
vaktában. Sopron lenne? Nem, Pozsony,
az lesz, bár nem tudom, honnét tudom,
mint ahogy azt sem, végül azt a házat
miről is ismerem fel: szűk bejárat
és óvatos kilincs, de bent mögötte
az a szoba, az asztal megterítve…
Vártak volna. Mégsem szól senki semmit,
épp csak tudom, hogy többé semmi gond itt,
tudom, hogy most már itt lehet maradnom,
tudom, tudom, tudom – de csak egy öregasszony,
egy eszelős vén nő van bent, az áll a
tükör előtt, s aggat ezt-azt magára –
valami felmosórongy-szerű leplet,
melyben még mindig az 1607-esnek,
s mindnek, melyben azóta leégett ez a ház itt,
minden tűznek az üszke ott parázslik.

 

Rakovszky Zsuzsa: Két történés

Alkonyat

Ott láttam meg a sárban,
ahogy vonult cipőm orra előtt, lenn
recés keréknyomok közt, a redőkben
felgyűrt anyagba ékelt pocsolyákban,
az ónos szürke égre
nagy foltokban, kiütköző, vörös fényt
ahogy a légbe félköríves ösvényt
írva utalt a Nap hűlő helyére.
Egy kertészet lefosztott
sziromtermése, szétzilált csomókba
kotorva, majd ahogy rosttá zúzódva
a lassú prés alatt az égbe oszlott,
a fény olaja átszivárgott súlyos cseppekben a vattás
szűrőrétegen, s mint égő narancs sáv
folyt össze újból a fakoronák
szintjén, az ágközökben.
Néztem, s ahogy néztem, mintha kizökkent
volna – mi is? a lelkem súlypontja, s én is ott fent
fogyatkoznék lángolva, és a döbbent
öröm, hogy megvan újra,
hogy mégse – hogy soha el sem veszett
az, ami – majd mintha nyugodt vizet
látnék forrpontján összeháborulva
a dermedt zűrzavarban
csak gátjavesztett történés, csak a
gonosz röhej, izzadság, sör szaga.
Súlyosra ázott, bőrszerű avarban
söröskonzerv behorpadt hengere
később, gyufásdoboz összelapítva
egy buszjegy és ember vagy kutya piszka
az arcomtól talán tíz centire.

Szánkázás

Lejtő. A szürke égre
karmolva vézna, összevissza erdő.
A téli Nap: kifolyt tojásfehérje.
Az ágak összehajló
íveiből képződő alagútban
leporzó hirtelen és hangtalan hó.
Lejjebb a betonút, a
sportszálló, ritkás, nagy fenyők a ködben,
akár a híg mésszel lekent tapéta.
Egy lendület: jeges szél
tömör fala rohan szemközt visítva,
két ágra széthasad a két fülemnél.
Látvány diribdarabja.
A féloldalt havas, zömök fatörzset
még épp időben mindig félrekapja
a forgó tér szívása.
Mielőtt csattanna a homloknak.
És lenn a mély kráter fehér hívása:
üres, fehér, üres,
emlék, törölve az emlékezetből,
álom, álomtalan, az éteres
gázmaszk alatt, a lámpa
fehér fényére fölszúrva. A végpont
előtt a lejtő végső gyorsulása,
mielőtt visszadöccen,
szokott medrébe visszafut a látvány:
az élet megy tovább, még most az egyszer.

 

Rakovszky Zsuzsa: A konyhaablakban…

A konyhaablakban kaktusz cserépben.
Az udvar sarkában dohányvirág,
meszesvödör. A déli fal tövében
reggel csak föltekert szőnyegnyi sáv
a fény. Faltól falig teríti délben,
s észak felé göngyölgeti tovább

ugyanaz a könnyelmü légi kéz,
amely fényes délben sorban kigyújtja
a mályvák vérszín kandeláberét.
Labda csattan a falnak. Újra. S újra.
Mióta várlak már hiába? Még
napkeltekor benyelt a kapualj, a

külvilág-sárkány torka. Valahol
ott vagy, ahol a hőségtől fehérre
sápadt egekből – püffedt, sárga hal –,
a nap tüzes ikráit vízre, fémre,
biciklicsengőkre ontja, kihalt
járdák kátrányfoltjaira. A téren

ájult gyepet perzsel az égi tűz.
A szomszéd ház homlokzatán kigyúlva
mint égi intés, nagy arany betűk
hirdetik: KÁRPITOS. Rozsdás csatorna-
rácsok mögött avart, gombócba gyűrt
papírt tapint a fény folyékony ujja,

fakul az irdatlan krumplibogár a
plakátokon, csak a csíkok maradnak
belőle. Lenn mit sem sejtő bokákra
nyirkos homályt lehel a pinceablak.
Az árokpart, mint Csipkerózsa vára:
Csalán szunnyad. Kómában ing a vadzab.

Víztárolók, mákföldek alszanak,
hatalmas betonkeverők forognak
delejes álomban. Sínpár szalad
egyhelybe nyügözve, túl a lerobbant
gyárépületen, melynek foglya vagy,
hol szélben géppapír kap szárnyra, roppant

zajjal írógép kattog, gemkapocs
villog lapos tálkában vézna fénnyel.
Nyugatra néz az ablakod. Ha most
a hosszú gyárudvar fölött kinézel
a szenilis dühben izzó Napot
csodálni, pillantásod az enyémmel

sínek, tornyok fölött ívelve óriás
tompaszöget alkot, amelynek csúcsa lassan
süllyed a föld felé. Nyílt a szemközti ház
kapuja, megtért kesztyüben, kalapban,
a két öreg kisasszony. Az epilepsziás
varrónő ablakán végképp kilobban

az alkonyfény. Akárha macskaméz
karbonkori szitakötőt, a sárga
villanyfény foglyul ejtett egy egész
konyhát, benne a szomszéd börtönőr és családja
épp vacsorához ülnek. Tömpe kéz
savanyúságért nyúl, példáját hosszú árnya

követi a falon. Nem jössz, pedig
ha nem vagy itt, félek, nem vagyok én sem.
Mint szélben öngyújtód, ha ujjaid
nem görbülnek köré, kilobban létezésem
távolléted szelében. Lassan sötétedik
s – cukor a kávédban – fölolvad a sötétben

arcom, nevem, fölszív az indigószín ég,
amelynek fölszínén előbb egyetlen
tűhegynyi rés támad, aztán odébb
még egy, majd mind több fényes pont rezeg fenn
– megannyi mozdulatlan légbuborék a kék,
robbanni kész szódásüvegben.