Görgey Gábor: Őszi kék

Ágyban, párnák közt győzni még?
Csaták, halottak? Semmiség.
Dehogyis jöszte, hősi vég.
Nincs más, csak egy világnyi lék,
Ahol szivárog el az ég,
S hogy milyen volt a kékje rég
Emlékezetem őrzi még.
Nem marad semmi, semmi szép,
Csak szívben izzó rőzsikék,
Vadászmezőn holt őzikék,
S a túlvilági messzeség,
Hol arany mellett őszi kék
Derengésben üres a szék.

 

Görgey Gábor: Egy kő az űrben

Emlékezetből
Gyönyörködöm a kerti bálban,
Hogy tavaszjelmezt öltenek a fák,
Tudom, hogy télfelejtő tarka tánc van
S konfettiként hull a barackvirág.

Emlékezetből
Közlekedem a régi házban,
Széktől székig nekem a zodiákus,
Párnáim, szőnyegeim közt hazátlan,
Egy kő az űrben, mégis csupa lágy hús.

Emlékezetből
Gyönyörködöm benned is, kedvesem,
Arcod két éve már nem láthatom,
Csupán tapogatva közlekedem
Mediterrán domborlataidon.

Emlékezetből
Érintem, kezdő zongoristaként,
A tárgyak csengő billentyűzetét,
Kezd hangokat hallatni a homály,
Míg tanulom a tapintás-zenét.

Emlékezetből,
Amikor éjsötétre vált az este,
Derengve jön, és szebb, mint valaha,
Anyám régen szétfoszlott földi teste,
S betakar emlőjének illata.

 

Görgey Gábor: Nyugalom

Valami nagy-nagy nyugalom van
A dolgok mélyén az atomban,
Amikor megnyugszik a magma,
S puhán egy sajgás száll az agyra,
Mikor a föld barnán dorombol,
S fehér lányarc néz ki a lombból,
A rohanó erdők megállnak,
Fülelvén neszeit a nyárnak,
Szőlők seregély-szárnyra kelnek,
Arkangyalok mandulát vernek,
A sejt sejtésekben talál írt,
Reményeidbe állig állít,
A daganatok is nyugosznak,
Kis pihenőt adván a rossznak,
Valami nagy-nagy nyugalom van
A dolgok mélyén az atomban.

 

Görgey Gábor: A tékozló fiú novellája

“Ez az én szerelmetes fiam,
akiben gyönyörködöm,
milyen remek, jólsikerült gyerek ez,
milyen fess, milyen szellemes,
hallottátok, mit mondott tegnap?
ennyi aranyköpés naponta, hihetetlen!
ha kéri, csak adjátok oda neki,
ha mondja, csináljátok meg neki,
nem is tudom, hogyan lehet valaki
ennyire tökéletes,
fejben számol és győz minden tornaversenyen,
nézzétek ezt a kisportolt alakot,
nem csoda, hogy a lányok egytől egyig,
kár, hogy ezen a vidéken nincs tél
és nem műkorcsolyázhat, világbajnok lehetne,
mondhatom, anyukám, remekbeszabtuk ezt a gyereket” –

A csömör egyik megszentelt pillanatában
elszökött a szülői házból,
tetvekkel hált, árokban aludt,
meghempergett a lelki sárban,
koldult vagy lopott, ahogy kedve szottyant,
ha nagyon megéhezett
gyorsan megölt egy gazdag öregasszonyt,
de amikor egyszer félig agyonverték
egy csehóban,
elhatározta, titokban visszatér
a szülői házba,
felvételét kéri a szolgák közé,
hogy ismeretlenül,
de tisztességben élhessen otthon,
úgy elváltozott, hogy senki sem tudja majd, ki ő,
az lesz csak a boldogság, dolgozni otthon,
levesbe kenyeret mártogatni,
este fáradtan aludni térni
az alagsorban –

Hazatért, felvették lóvakarónak.
Egy napon az apja, szerető apja
szeme megakadt a csontsovány lóvakarón,
addig nézte áthatóan,
míg előtte állt az ő fia,
zokogva ölelte át a roncsot,
behurcolta a házba,
megfürdette, felöltöztette,
és nyomban koktélpartit rendezett,
bemutatta a megtért fiút,
aki remekül kiállta a próbát,
aki a sárban és nyomorban is remek volt,
aki egyáltalán és mindenestül
velejéig remek –

s a vendégek csobogó tapsa közben
a remek fiú motyog magában
“Látod, te marha, kezdődik minden előlről” –

 

Görgey Gábor: Sárgul a kert

Mért kell a kertnek gyönyörű
Kínok között halódnia?
Mért kell a nyári tobzódás miatt
Száz virágomnak meglakolni ma?
Mért kell a fának minden évben
Tetszhalálban aludnia?
S mi ez az őszi, csontig hatoló,
Vigasztalan melódia?

Ő volna az? Csak néz rám, néz meredten
Egy nőalak ólomruhában –
Mit akarsz tőlem, melankólia?

 

Görgey Gábor: Hívás

Gyere velem. Nem mondom meg, hová.
Sötét az út, nincs ápolt park, az allék,
bukszusok erre elmaradnak.
Errefelé roncsok közt, törmelékben
gázolva bukdácsolhatsz csak velem.
Elhagyott házak kapualjai
jeges huzatjukat ránklehelik.
A sikátorok szaga megtapogat.
A lélek ürüléke vastagon
mindent belep.
Gyere velem. De ne kérdezd, hová.
Folytassuk most e hosszú alagútban,
botorkáljunk tovább, tovább:
meglesz a jutalom, meglásd, ha végül
hirtelen feltárul a szemvakító,
káprázatos kapu –
s belépünk, áhítattal, kéz a kézben
kivilágított önutálatom
barokk díszcsarnokába!