Reményik Sándor: Az ismeretlen Istennek

Nem hódításra indultunk mi el
A végtelenből, – csak találkozásra.
Testvér, a mi testvérségünk
Ezért oly ritka, szép és drága.
Nem hajtottuk a lelkünket igába.
Egymás lelkét prédának sose néztük,
Szemmel nem vertük, szóval nem igéztük.

Maradtunk szabadok a szeretetben.
Maradtunk egyenlők a szeretetben.
Maradtunk testvérek a szeretetben.

Egymás lelkében tiszteltük a törvényt.
S a végzetet, mint napsugárt és örvényt.
A törvény betűje ha összevágott:
Ujjongva hirdettük a rokonságot.

S ha egymás lelke tájait bejárva,
Rábukkantunk egy nekünk idegen,
Ismeretlen istenség templomára:
Oltárát virággal szórtuk tele,
És szóltunk csendesen: bár nem enyém,
Szenteltessék meg mégis a neve.

 

Reményik Sándor: Üres templomban

Így szoktam ezt: ha száll az alkonyat,
az üres templomba besurranok.
Egy lélek, aki Istent látogat.
A szentek komoly arca rámragyog.

Ha násznép járt ma itt: feledve rég,
és mise sincs, se karinges papok,
az oltáron két öröklámpa ég,
az Istenemmel egyedül vagyok.

A templom üres, a lelkem tele.
Megértjük egymást, pedig nincs szavunk,
itt állok, szemben állok ő vele
s nem látja senki, hogy együtt vagyunk.

Állok, térdre nem hajt a vágy hatalma
csak fürkészem a nagy Akaratot;
úgyis addig állok, míg ő akarja
s ha nem akarja: összeroskadok.

Olyan végtelen áhitat fog el,
mintha erdőben néznék csillagot,
ahol az örök, ős csend ünnepel,
pedig – csupán egy templomban vagyok.

 

Reményik Sándor: Estére

A szép öregkor arany legendája
Igaz-e még?
Estére vajjon kiderül az ég?
Lehet majd hangtalanul, hosszasan,
Megbékülten a csillagokba nézni?
Emléket, álmot… szellemet idézni?

Estére vajjon elül a vihar,
Letompul életünknek sok-sok éle? –
Vagy csupán irányt változtat a szél:
Északira hűl déli dühöngése,
S szirokkó helyett bóra
Szabadul rá lelkünk nyilt tengerére?

Mi lesz velünk estére?
Esténk vajjon Toldi estéje lesz:
Sötét és nyugtalan?
Sír-ásó vággyal bolyongunk csupán
Otthon, Nagyfaluban?
Tavasz-korunknak áradó zajlása
Torkollik kietlen őszi csendességbe,
Torkollik kietlen nagy mogorvaságba?…
Él-e még a szép, derült öregkor
Arany legendája?

 

Reményik Sándor: Csipkebokor

Oly közönséges, árva kis bokor,
körülte gaz nő, állat rátipor,
ember véresre sebzi magát rajta,
a szitkot, gúnyszót özönével hallja.
ő mégis rendületlen hittel várja,
hogy egyszer égi tüzet fog az ága,
s akkor, mint írva vagyon: a hegyen,
a lángjában az Isten megjelen.

 

Reményik Sándor: Kölcsön

Add egy órára kölcsön a szemed.
A nyugodt, tiszta pillantásodat,
Mely felitatja ezt az őszi pompát:
A barnát, bronzot, bíbort, aranyat,
S hatalmat ad a táj fölött Neked.
Add egy órára kölcsön a szemed.

Hisz’ látok én is: bronzot, aranyat,
És a kék eget örök hátterül.
De más e látás. Az én két szememre
Mindíg valami kis fátyol terül.
Ha tágra nyílik ámuló szemem,
Függönyt engednek elé hirtelen
Surranó kicsi gondolat-koboldok.
Jaj, nekem nem jelennek meg soha
Felséges önnönmagukban a dolgok.

Neked adatott szemtől-szembe látni.
Te látod őket úgy, függetlenül
Mindentől, Testvér – tenmagadtól is.
Milyen lehet a te szemed belül?
Ahogy a világra most ráderül:
A világ nézi vele önmagát.
Ó, ha csak egy órára megszerezném
A szemed titokzatos alkatát!

Csak most, addig, amíg lemegy a nap,
S a fák tetejét glóriába vonja.
– Micsoda százszoros dicsfény-sugárt
Jelenthet a Te szemednek e pompa! –
Csak most, addig, amíg lemegy a nap
S magával rántja égő szemfedőjét,
Hogy néma árnyak égre-földre szőjék
A csillaghímes mély feketeséget.
Csak addig add a szemedet nekem.

Azután Testvér – visszaadom Néked.

 

Reményik Sándor: Télelő

Ez télelő, – sötétedik hamar,
Mindjárt homályba hull a kis szoba…
Vajjon derültebb volna s biztatóbb,
Megnyugtatóbb és ígéretesebb,
Ha valaki mellettem ülne most
És fogná erősen a kezemet,
Fülembe suttogva varázs-igét?

Nem. Kettőnek is sötét a sötét.

Ez télelő, – sötétedik hamar…
Ha most körüllengné e kis szobát
Mindenki, akinek szívére
Csöppentettem egy csöpp melódiát, –
Ha átölelne párás zuhataggal
Egy szivárványos visszhang-vízesés,
És kórus zúgná fülembe: remélj!?

Nem. Országoknak is éjszaka az éj.

Talán, talán ha betöltene Az,
Akit most is csak hírből ismerek,
Kihez esetlen imát dadogok
És hatalmában félig sem hiszek,
Csak akarok, csak akarok…
Ha visszahozná mult novemberek
Tengeralatti advent-illatát,
Ha megtenné a képtelen csodát,
És olyan volna ez a délután…
Akkor talán, talán, talán
Fénybeborulna most is a szobám.

 

Reményik Sándor: Kegyelem

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
s a lehetetlenség konok falán
zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
szótalanul, gondolattalanul
mondod magadnak: mindegy, mindhiába
a bűn, a betegség, a nyomorúság,
a mindennapi szörnyű szürkeség
tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
mely nem tárult ki átokra, imára,
erő, akarat, kétségbeesés, bűnbánat
– hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég,
s egy pici csillag sétál szembe véled,
s olyan közel jön, szépen mosolyogva,
hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
akkor – magától – minden elcsitul,
akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
csak úgy, magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

 

Reményik Sándor: A költözők

Mi elmegyünk, de lelkünk itt marad,
S körüllengi titkon a falakat.

S legyen bár ezer lim-lommal tele,
Üres az elhagyott lak ürege.

S ki helyünkbe jő, néha visszadöbben
És meg-megbotlik néha a küszöbben.

És néha meg-megrémítik az árnyak,
Kik minden zugban ülnek s reánk várnak.

És metsző hideg száll szíve fölé:
Egy emlék, ami nem volt az övé!

S néha úgy érzi: valamije nincs –
És égeti a kezét a kilincs.

És néha fel-felriad éjféltájban,
Pedig tán csak a szú őröl a fában!

És néha lehanyatlik a keze –
Csend van, – egy átok teljesedik be.

Mi elmegyünk, de lelkünk itt marad
S körüllengi titkon e falakat.

Mi elmegyünk, – s amíg távol leszünk.
E város ott lesz, ahol mi leszünk.

 

Reményik Sándor: Versenyen kívül

Én nem futok.
Nincs mért. Nem kápráztat a pálma-ág.
Útszélen; árokparton,
A versenyen kívül
Szedem a novemberi ibolyát.
Én nem futok,
Távol a sértő zajtól, bántó fénytől
A Janus-arcú dicsőségtől,
Rendezgetem csokorba ibolyámat,
Ha valakit tarlómra fúj a szél,
A vágy, a nyugtalanság, vagy a bánat:
Más virág híján, mutatom neki
Novemberben kinyílott ibolyámat.
Ha kell: jó, ha nem: békesség neki.
Én nem futok.
Én nem akarok senkit utolérni.
Nem hatalomért, csak egy morzsa szívért
Vágyom a virágomat kicserélni.

 

Reményik Sándor: A döntő pillanat

Tízéves voltam. Vacsora után
Kisurrantam a hintahelyre még.
Ezer szemével, tündöklő szemével
Engem nézett az augusztusi ég.
Mert tudta jól: eljött a pillanat,
Hogy én is ráemelem szememet,
S az első látás megpecsételi
A rólam megírt költő-végzetet.

Megragadtam a hinta kötelét,
Lendültem a mosolygó ég alatt…
Egyszer csak fölvetettem szememet,
S szemem, mint a halotté, fennakadt,
Megtört a hinta lendülete is.
A csendben, messze, harsogott a gát,
Elénekelte az én életem
Egyetlen, örök szerelmi dalát.

Ó, szép volt akkor farkasszemet nézni
Ezer szemmel egy régi éjszakán,
Azóta mindíg ezer szembe nézek,
És fennakadok millió csudán.
Ezer szemével, tündöklő szemével
Akkor megáldott, – s megrontott az ég:
Egy szempárba egészen elmerülni
Azért nem tudtam eddig soha még.