Lator László: Asszonypanasz

Hiszen mi egymást mégis hogy lehet
nincs szeme-szája csak a gyűlölet
nincs combom-farom fogni keze csak
az oktalan meggyűlő indulat
csak a szederjes nincs-mit mondani
csak kiökrendett gané-szavai

De hiszen mi egymással napra nap
ízét szagát ízemet szagomat
hisz egymásban száj szájat kéz kezet
és mindörökre és mégsem lehet
Hisz egymással mi egy-test egy-gyönyör
álmaim forgó üregeiből
eszméletem színéig felsajog
ha még lehetne valahogy sehogy
hiszen a szó a csend mindennapok
kőgörgeléke csontházon kopog

Hiszen mi egymást zsákutcába fut
a salétromos omló alagút
csak rothadó szemét csak matt kova
mészkősömör sehonnan sehova
ha a feszültség valahol kicsap
gyújtózsinórsistergés-pillanat

Hiszen mi egymást villog mint a kés
dúlt járatokban mészhéjrecsegés

 

Lator László: A szív, a hús, a csont

Ahogy ez a lelassított vihar
hol visszafogott, hol nekieresztett
idegenszerű hatalmaival
koptatja marja ezt a színevesztett
vidéket ahogy még meg-megnyilall
a tüze egy váratlan égitestnek
ahogy a márgás pusztaság határán
kirajzolódik egy otromba bálvány

egymáson át dereng a volt a van
hol ez hol az képzik meg élesebben
úgy rémlik olykor lenn a lángtalan
égő katlanban egy bevégezetlen
ösztön tétova szándékaiban
egy óriás test lüktetése rebben
és mintha még átütne holmi vékony
világosság a rothadt hulladékon

Himlőhelyes táblákon elveszett
karavánok inognak át a távol
csigahéjbolton halvány erezet
csak sejthető jelentéssel világol
gazdátlanul kallódó nagy kezek
ütköznek ki az esztendők porából
s a sérülékeny lények földi teste
halálos gyengeséggel bélyegezve

Bitang vénségem márgaarcú társa
e lakatlan föld barlangjaiból
induljunk maradék holmink elásva
az immár végérvényesen komor
egek alatt ziháló utazásra
a láthatár felé hol összeforr
az óceáni szelek járta ritka
levegőben víz égbolt parti szikla

A szív a hús a csont sötét virága
elvetve sarjad láthatatlanul
a szív a hús a csont fekete máglya
poklára vetve romlik alakul
a láz a reves csont húsát lerágja
a szív a hús a csont törvényt tanul
mindent feledve s nem feledve mégse
az alakot vesztő nehézkedésre

De szigonyfejjel-törzzsel felfelé tör
de visszaszívja egy mohó torok
de lángját újra felfuvintja vérbő
virágaival romlatlan forog
a kert de túlhevült naprendszeréből
egy-egy felesleges bolygót kidob
de lángol hogy magával feleselve
beteljen egy fehérjecsöppje terve

 

Lator László: Születés

A fehéren villámló fájdalom
önkívületében mozdul s kilép
a hús meghasadt vérző kapuján át
a csökönyösen lüktető homályból,
vak paradicsomából –
és érdes hangok sebzik lázmeleg
ingerlékeny bőrét, egy suta angyal
tántorog már-már elviselhetetlen
tündöklő nap hevében –
egy izzó ág rögződik sérülékeny
szembogarába, sárga folt körül
mozdulatlan remegő lila lángok,
egy óriás hegyek szabdalta tér
az érintetlen messzeségre tódul,
tömbök zuhognak, tűz-koloncokat
lődöz hánytorgó kráteréből
egy tengerekből feltorladt sziget –
s az izmok görcse-oldódása: hosszú
futás élesen elkülönülő
feketében-fehérben –
talpa alatt az omló part, az okker
föveny, a lágyan ívelt pikkelyek
bársonyos érintése-neszezése –
és arcra bukva szomjazó tenyérrel
az egyre nyirkosabb talajba –

 

Lator László: Átírt versek – Ha tudhatnám, ha úgy hihetném

Ha tudhatnám, ha úgy hihetném,
hogy a sokféle földi lénynek
valahonnan egyforma tűzzel
sugárzik egy egyforma lényeg –

Ha nem lökne előre-hátra
időben, térben annyi kényszer,
ha nem verne egy ismeretlen
felejtéssel, emlékezéssel –

Ha nem lakna lélek vagy elme,
ha nem szaggatna annyi kétség,
ha nem várnám mindig hiába
a bizonyosság illetését –

Ha egylényegű s zárt lehetnék
és hézagtalan, mint a szikla,
egyetlen és külön világ
a mindenségből kiszakítva –

 

Lator László: Elváltozik

Vajon miért akarja úgy az Isten, hogy
senki se haljon meg a saját arcával?
(Giuseppe Tomasi di Lampedusa)

Egész nap félálomban, félig ébren.

Már befelé néz, hogy mindegyre lássa,
hol tart éppen a villámló sötétben
kilátástalan akadályfutása.

Fel-felbukik egy mondat, félidézet.
Fedőszöveg talán, valami másra
utal – nincs mód pontos fogalmazásra.

Most egyszerre játszódhat benne minden.
Minden részlet egy-egy egészt idéz meg,
és az egész is csak valami részlet.

Hányféle üzenet az idegekben,
közölni azt, ami közölhetetlen.

Enged az anyag, megbomlik a forma.
Itt-ott egy idom, egy-egy arcdarab,
az arcjáték összhangját megzavarva,
a többiről leválva elmarad.

A mozdulatlanságot gyakorolja,
vagy tehetetlen csúszik erre-arra.

Már bizonyosra vehető kudarca
a földi lényt, úgy látszik, arra inti:
elevenebb a benti, mint a kinti.

S elváltozik, már nem övé az arca.

 

Lator László: Ó, micsoda édeni tájon

Ó, micsoda édeni tájon
vetett lángot az ifjúságom!
Remegő ámulattal álltam
a fény villám-zuhatagában,
bőrömön éreztem a szépség
felsajgó villamos ütését.
S a szellem szesz-gyönyörűsége!
A bolyduló égboltnyi béke,
amely alatt suhogva szárnyal
a jelképes fehér madárraj!

Nem sejtetted, együgyű angyal,
a Toldy utca harminchatban,
Makón, húsz éve, negyvenötben,
hogy kilépek a levegőtlen
éjszakából a láthatárnyi
tűzből, koromból, rád találni.

S én sem, hogy készül már kidobni
a gyorsulva pörgő idő
egyre feszesebb sugaráról
a centrifugális erő
a jégfekete puszta térbe
a baljós érintő iránt
a kín világegyetemébe,
fénytelen bolygónyi magányt,
s meg kell tanulnom elviselni
az üveghéjú pillanat
buborékába zsugorított
légszomjas magzat-sorsomat.

Miféle törvény munkált bennem,
hajtott pusztulnom-növekednem,
a fogyatkozó végességben
érezni mindenségnyi létem?
Mily akarat, hányféle kényszer,
az eleve-elrendeléssel,
konok képlettel mily szerencse
tusakodott, hogy megteremtse
zűrzavarából annyi oknak-
véletlennek a rám szabottat?
Hány lehetőség, mennyi forma
zuhog egymásba, hogy kiforrja
az egyetlent, melyet a többi
kényszerül magából kilökni,
de vékony héján valamennyi
elvetélt lét át fog derengni!

Az idő téged is lerombol,
kiköltözöl a tudatomból,
befelé húzódsz: egyre mélyebb
rétegeimmel kell beérned,
idegenebb leszel naponta,
míg formálnak teremtve-rontva
más-léted földmélyi erői,
sürgetnek új formába nőni,
szüntelenül feledni-óvni
a születőt, az elmúlót, míg
nyit húsodban fekete rózsát
a komor örökkévalóság.

 

Lator László: Férfikor

Ringanak-bomolnak hárslomb-susogással,
nyírág-zizegéssel szitakötő-fények.
Hallgatom, mélyemben hogy keresik-ássák
búvópatak-útjuk habtarajos évek.

Megjártam mélyeket, ormokat, poklokat,
szélörvény sorsom már csendesedik.
Ha mi nem-emberi kormozott, rám tapadt,
lehántom, feledem mocskait-szennyeit.

Vezérlő csillagom szelídebb fényjelét
szememhez közelebb immár villogtatja.
Oldódnak félelmes magányom görcsei,
fordul a nyelvem is szelídebb szavakra.

Ideje szólanom új számot-vetéssel,
haragos istenek szobrát összetörvén.
Amit tán érdemes kőtáblára vésnem:
nem égé-pokolé – csak emberi törvény.

Nyelvemet igaznak, szándékomat jónak,
akarom kezemet tudni béklyótlannak.
Lehet-e hűségnek, földemhez vonónak,
magamnál szigorúbb bírája magamnak?

Szívemet hitemet meg nem tagadóvá
hegyipatak évek áramai mossák.
Akarom: magamat őrzővé-adóvá,
emelj magadévá, gyönyörű magasság.

 

Lator László: Átírt versek – Nincs semmi

Nincs semmi, csak a sivatag, csak
ez a lakatlan puszta térség.
Nem hall egy szót, hangot sehonnan,
csak önnön hangos szívverését.

Fent csillagok kormolva égnek.
Az ég alulról elsötétül.
Megnyílik, hogy magába nyelje
a zuhanót a vaksötét űr.

Csak hús legyen, másét, magáét
mohón szaggatta szét a téboly.
Úgy rémlik, jajgatás, nyöszörgés
hallatszik még az omladékból.

Már csak a győzelmes enyészet
szabadít ki e rom-világból.
S a vizek fölött majd talán új
teremtő értelem világol.

 

Lator László: Nyugalmas éjszaka

Lomha bivalyok szeméből előballag az éjszaka,
a föld ezüst folyókat fon fekete hajába,
bolyhos lepkék pihennek homlokunkon,
tele jázminok alatt szunnyadunk.

Barna kenyeret ettem az este
és parázson sült halat.
Békesség néktek.

Mozdulatlanul hömpölyög a nagy folyó,
a fák meghajolnak egy kicsit a csillagok súlya alatt,
a tücsökzene átlátszó oszlopokat rak az ég alá.

Halkan evezz, ne verd fel az alvó vadkacsákat,
emlékezz barna kenyerünkre.

Elpihenünk mi is a fáradt madarakkal,
nyugalmas lugast fontam menedékül,
meghallgattam az éj hangtalan csobogását,
a pelyhek súlytalan lebegését,
a nehéz köveket,
s megtaláltam az utat is.

 

Lator László: Áhítat

Hűs víz csobog. A templom
ragyog a ritka ködben.

Felleg jön messziről.
Felegyenesednek a füvek.

Felleg jön, fehér, mint a gyolcs,
angyalok suhannak.

Ez az áhítat ideje,
névtelen alázat.

Harmat hull,
énekelnek a hegyek és a fák,
galamb száll, lélek madara.

Ez az áhítat ideje,
ez a titkos fény ideje.

Szemünk virág, szeretetünk
világít, mint a csillag.