Boda Magdolna (kék pillanat)

Olyan ez a délután,
mintha csak kék hangok
lennének egy zongorán
és én csak egy,
egyetlen egy
billentyűt ütögetek,
mert most ez tetszik,
ez a szilvakék bongás.

 

Boda Magdolna (vigyázat)

még véletlenül
úgy növünk fel
hogy nem is láttunk
szivárványt
csak rajzolva
egy padláson talált
mesekönyvben
és úgy növünk fel
hogy nem
nem halljuk
anyánkat énekelni
csak filmzenét
kapunk
és effekteket
érzelmekre komponáltan
és titokban
a félhomályban
majd kabátujjba
töröljük
a könnyeket
és senki se
ül ágyunk szélén

 

Boda Magdolna (ne keressetek)

Most nem vagyok itthon senkinek.
A telefonom is néma.
Ne keressetek.
Csak a Napnak vagyok elérhető
és a Szélnek.
Fekszem egy mezőn
hanyatt mint egy halott
pedig nagyon is élek
bámulom az eget
fürdetem arcom a kékjében.
Munka? – fenéket!
most dogozzon rajtam a természet:
láttassa magát szépnek.
Idő? – annyi van
vissza is adhatnék belőle
Pénz? – amit akarok úgysem
vehetnék érte
Szerelem? – ó ez már nem az?
Majdnem.
A szívem szabad;
Az lenne jó, ugye, ha
nem lenne más csak tavasz,
napokból csak vasárnap,
bámulva az eget,
feküdni a mezőn hanyatt.

 

Boda Magdolna (üvegbúra)

törölközőbe csavarva
ülök az ágyon
úgy várlak
vagy fürdőköntösben
mintha nem lenne ruhám
pedig neked nincs időd
kihámozni a csipkék
közül a nőt

épp csak egy korty kávé
szobám zarándokhely
minden sarkában
egy majdnem
félek
bevackolom magam
egy üvegbúra alá

nyakamat
körbe és átfonják
lélegzet indák
trópusi őserdő párák
az ajtó mellett
titoktartásra ítélt fikusz
asztalon lehullott
sárgarózsaszirom

közöttünk: gyűrött lepedő
acélpenge
ahányszor elmégy
belekapok kivérzek:
minden vörös lesz
és érdes
a padlószőnyegen
alvadt vércseppek

 

Boda Magdolna (tengertánc)

Semmi sem volt rajtuk
csak halványkék tüll testük neonkéken
világított hosszú combú szőke szentek
tízen százan vagy ezren
egyesével a parton sorban
álltak a hófehér homokban
háttal nekem
a tengerrel szemben
aztán megjött a zene távoli basszus
a morgás és elszabadult
a mozgás lassan
lábujjhegyen és nem tudtad
ki volt a díszlet és a szereplő
és mit játszanak
kéket? tüllt? holdat? vagy nőt?
színházi vasfüggönyt?
tapsot?
és a színek? a dalok?
pezsgő fehér habok
a türkiz vízen
a lehulló nap fénye
halovány lila vörös
a csigaházon a fehér homokon.

 

Boda Magdolna (a föld)

a föld ahol régen virágok nőttek
most gumiabroncsok
és pillepalackok hevernek
üzemképtelen háztartási
gépek – hulláink
a föld ahol régen
virágok között emberek éltek
nem létezik többé
most másik földet akarunk
szemétből gyártunk
magunknak bádogrózsát
papírlepkéket hajtogatunk
és emailen
forwardoljuk a szerelmet

 

Boda Magdolna (sokszor)

Sokszor elképzelem
hogy ülünk egy kávézó
teraszán
hűvös van
ezüst a hold
néha eléúszik egy felhő
átölel a karosszék
rámfonja
rokokós hidegét
egy fekete féminda
spirálisa
kavarom a kávém
beleejtem a kockacukrot
még egyet
még egyet
még egyet
annyit képzelődöm
már mindenütt
kockacukor

 

Boda Magdolna (ebből sem)

ebből sem lesz vers
csak semmi
nem mozdulnak
a szavak
a papír felé
bár az érzékszervek dolgoznak
a molekulákat
némán nyelik
a receptorok
az érzékek összeköttetései épek
a gondolatok fogaskerekei
egymásbaölelkeznek
a vers
a vers
meg csak leszivárog
a gerincemen
mint esővíz a falon

 

Boda Magdolna (egy kopogás, egy csend)

Lecsöppen egy
éjszakai csend
hozzáadódik a többihez
hosszan kong
a hang megsebez
egy nő mezítláb oson
mint a macska: nesztelen
fekete köpenye lobog
városról városra
és mindenütt az utak
és az utak mentén sárga
lámpák világítanak
hullik az éjszaka
fekete vakolata
egy kopogás
egy csend
mennek a sikátorban

 

Boda Magdolna (Óperenciás lavór víz)

Annyi kettétört szerelem
a fiókban
és eldugott emlék
(rolnikban az idő)
végtelenített véges dolgok
feledhetetlen feledhetők.

A letűnt napok zöld vizében
alga-illatú remények lebegnek
de ebből a távlatból visszanézve
– úgy látom -,
a végtelen tenger is
csak óperenciás lavór víz.