Reggel álomtalan alvás derűjével ébredsz.
Ajkad vonala kemény és fiatal,
pihent karod nyujtózkodni akar,
szemed kéklő, bízó és bíztató
kristályos, tiszta tó.
Olyan vagy, mint egy fiatal fiú:
bátor, vidám, mosolygó és erős.
S uccán, ha elédkerül egy ismerős,
kezeddel intesz üdvözletet neki.
Kissé megállsz az iroda előtt,
nyakkendőt igazítasz és lehúzod
vasaltszagú, fiús, kis tiszta blúzod
s otthonosan, mintha szobádba lépnél,
mindennapi helyedre ülsz a gépnél.
Lassacskán dél lesz és ebédidő.
Sok volt a munka, az iram szédítő,
a derekad, lám, kissé meghajol
s mikor elindulsz, kis sapkád alól
csapzottan kandikál elő hajad,
mely hullámos volt reggel sapkád alatt.
A déli nap aranylik és vakít,
s zúgó agyadban könnyű, jó regény
meg egy virágos pongyola lakik,
egy dívány és egy kétszobás lakás,
ahonnan elfelejtenéd az irodát.
De megebédelsz, s dolgozol tovább.
A délután jön és az ügyfelek,
vitád az irodában egy más leánnyal,
vagy főnököddel egy semmiség felett.
Még visszagondolsz egy-egy bántó szóra;
de alkonyul már, hatra jár az óra,
egy elrontott leveled összetéped,
“majd holnap”, mondod s letakarod a gépet.
Kalap, kabát, kevés púder, a rúzsod
sebtiben ajkadon végighúzod,
kis únott séta hazáig még, de végre
leülsz a nyitott ablak előtt a székre.
Most olyan vagy, mint nagyanyád régi képe,
ahol keze kulcsoltan hull ölébe.
S gondjaid, ha kissé nyugodni hagynak,
kénytelen vagy bevallani magadnak,
levetkőztetvén lelked meztelenre,
hogy szeretnéd, ha valaki ölbevenne;
s bár vigyázol, hogy könnyre ez se fakasszon,
beismered, hogy nem vagy egyéb, csak asszony,
ki egyedül van, s fél, mert közel az este.
... 