RSS

Zelk Zoltán: Babits Mihály emlékére

05 Már

Állottam volna Véled szembe
és mondottam volna szemedbe
e kései dicséretet…
Oh ostoba, félszeg szemérem,
átkozott paizs a szegényen –
már nem segithetek.

Hát mondom mostan! mert hazátlan
bolyongtam ifjan e hazában
és úgy leltem hazát,
hogy földjét lankával, halommal
és dús egét is csillagokkal
körém Te rajzolád.

Körém s fölém. S ha nem tudhattad,
ám tudtam én, hogy Te mutattad
nékem: Hegy, domb, fa, tó…
Avar… mondtad Te az avarra
és én utánad mondtam zavarva
a sok-sok drága szót…

Így próbálgattam én utánad
nevén szólítani e tájat
s hogy repesett szavam!
mert oly nyelven szólt, mint Te szóltál
s mert tudtam, ily szavakkal szólt már
Vörösmarty, Arany…

Köszöntem volna meg! Mint éltem,
mily árnyak között, milyen mélyben
és milyen egyedül!
hogy nem is mondhatok más példát,
csak szikkadt, poshadt kútban békát,
amely tátogva ül.

Így éltem én. Most már egem van.
S már írva sorsom csillagokban:
s homálylik vagy ragyog?
oly mindegy az! mert bárhogy űzzék,
eblábakon jár-kél a hűség
és visszaoldalog.

Vissza! Honába! – Én nem kérdem,
mit ránk hagyál, hogy van e részem
a honból énnekem?
Hát ti se kérdjétek, mi joggal:
ha őrizem körömmel, foggal –
mert nincs más fegyverem.

 
Hozzászólás

Szerző: be 05/03/2011 hüvelyk Versek, Zelk Zoltán

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

 
%d blogger ezt kedveli: