Látjátok, feleim… hogy láthatnátok,
mikor még nincs egy centi sem,
nem szólhat érte Requiem,
nem volt erénye, bűne sem,
nem volt leány és nem fiú,
emberke volt csak: embrió.
Idő se volt, hogy rossz vagy jó
legyen, s nem volt az élete
több, mint néhány nap a mélyben
vergődni gyűlölt-névtelen,
vakon a vak anyaméhben.
Látjátok, feleim mikroszkópotokkal?
Látjátok, feleim képernyőiteken?
Látjátok, feleim szeme(tese)tekkel,
ki csak kórházi hulladék,
kit saját anyja sem kímélt?
Ki mondat érte szentmisét
vagy legalább egy fél imát?
Bölcsője fehér fémvödör,
koporsója üres gödör,
s halált is csak némán kiált.
Ne mondjátok, hogy mennybe szállt!
Lehetett, már nem lesz sosem
Mozart, da Vinci, Bach, Gauguin.
Sárból vétettünk, por leszünk,
és hamu, mégis van idő
a kettő közt, miből kinő,
mint gyomnövény, az életünk,
csak neki nincs egy perce sem
arra, hogy legyen, ittlegyen.
Látjátok, feleim… hogy láthatnátok,
mikor akkorka még csak, mint egy rizsszem,
és sose lesz nagyobb… (- Ó, szánj meg, Isten!)
Az elvetetett magzatok
és az elvetett asszonyok
sikoltását ki írja le,
ha meg sem lehet hallani,
ha átkaikat sincs kire
eltorzult szájjal mondani,
ki emeli fel őket, hogyha mint
a hó, omlik fejükre az iszony?
Kyrie eleison. Christe eleison.
... 