Bevallom, a tekintetükből élek,
ahogy megáll mellemen, lábamon.
Látszólag azt figyelik, mit beszélek,
pedig a testemet. Én meg adom
az ártatlant, hogy nem is veszem észre,
az intellektus felhői mögül
az állati kívánság süt ki. Végre.
A nőstény érzi bennem, és örül,
mert jó prédának lenni, akár tárgynak,
mit maga alá gyűr egy indulat,
hisz létemhez adnak jogot a vágyak.
Jó húsnak lenni, míg tart a tudat,
hogy az ernyedt kötőszövetek még nem
torzítanak el, s aki simogat,
annak kezében nem az iszonyt érzem.
Még rejthetem a hűlő ráncokat,
de közelít már lassan, napról napra
az idő, mikor szánalmassá válok
veszendő szépségem nyomát kutatva,
amihez többé vissza nem találok.
Alaktalanná tesznek a szülések,
belém petéznek, akár a molyok,
az évek, és a halhatatlan lélek
a petyhüdt bőr s a csont közt imbolyog.
(Ki eddig éhezett rám, mért szeressen?
És nekem lesz-e vajon erőm élni?
S te, kinek több voltam, mint a testem,
tudsz-e majd undor nélkül hozzám érni?)
... 