Kedves Zsuzsi! Bocs, hogy nem írtam eddig.
Szívemre ült a mázsás seggű ősz,
és nem volt bennem semmi szufla keddig.
Ma jól vagyok már. Verset írni bősz.
Úgyhogy te most a végtelenbe nősz,
mert hát a vers örök… örök? Naná.
Ahogy a jó Shakespeare úr mondaná.
Te mit gondolsz a dráma szemcsiről?
(Ha már így szóba hoztam Vilmosunkat.)
A tudni vágyás benned nem csitul?
Nem bólongsz rajta el? Mert engem untat.
Elbágyaszt ez a lomha léptű, punnyadt
analizálgatás – mondd meg, miért köll
kihúzni minden szőrt egy szó füléből?
Aztán itt ez a seminar paper.
Az idő egyre durvábban molesztál
– én kergetem, de úgyis ő kap el
(szemrím! hohó, de régi vágyam ez már) –
és még a témám sem tudom mi lesz, bár
most vettem egy újféle Hamletet.
Kár, hogy nincs egy kész esszém, mint neked.
Mért nem járunk mi több órára együtt?
Fonetikára például. Hiba.
Hogy lófráló elménket ráncba szedjük,
legkesztyűsebb kéz a fonetika.
És véresnek se véres annyira.
Nem mondom, néha pár masni aláhull,
de nem egy Machbeth Nádasdy tanár úr.
Ennyit a suliról és Williamról.
(Hülyézz le kérlek, hogyha nem igaz,
de úgy látom, hogy úgy látja az embör,
hogy ez a kettő egy és ugyanaz.
Köröttünk égig ér a giz, a gaz,
s ha kérdik: nincsen itt virág? De van –
felel a kórus – Shakespeare William.)
Beszéljünk másról! Persze nincs nagyon más,
mint rozsdalé és elhullt nyári ének.
Mint kurta kedv és végtelen busongás.
S most hogy adtunk egy óra fórt az éjnek,
a nappalok ripsz-ropsz körmünkre égnek.
Az utca vak. A fák pucérra fagynak.
És a jugók is 7:1-re legyaktak.
Hiszen tudom, hogy átkozott a fajtánk,
tudom, a futball foszlik, mint a zokni,
tudom, a félénkség hoz annyi bajt ránk…
De tíz perc alatt három gólt beszopni!
Nem hiszem, hogy ezt meg lehetne szokni.
Mert ilyen nincs. Még viccnek is fanyar.
Az ember szégyelli, hogy kismagyar.
De magával cipelt a hév. Bocsánat.
A hajnal vére lassan elered,
és én csak egyre jártatom a számat.
Meg sem kérdeztem, mi van teveled.
Írj! Várom mielőbbi leveled.
Nevess sokat. Hívj föl, ha bármi kell.
Szia. Ölel barátod, Dániel.
... 