RSS

Vörös István: A pontatlanság dicsérete

04 jan

Ha azt el tudnám mondani,
amiből valószínűleg most sem sikerül
semmit megragadnom, ha tényleg találnék
egy pontosan a titokba sikló szót,
mintha hegy alá beömlő patakon
úsztatnék egy papírcsónakot, amit előzőleg
órákig hajtogattam – de talán
a halhatatlanság reményében, bár
ezt bolond lennék elárulni, ha
sikerülne a hajtogatás, ha a hajó
gond nélkül eltűnne a sziklában,
mint árnyék vége a bútor alatt,
akkor talán rögtön a tudatom
veszteném, vinne a víz, a barlangban,
minek falára semmi árnyék nem vetődik,
várnám, hogy utánam jön-e a világ,
ide a semmibe, vagy legalább
egy faágat utánam nyújt-e,
ha sikerülne, és nem beszélnék most is
egészen másról, mint amit terveztem,
akkor a víz elapadna a hegy túloldalán,
nem bukkanna föl rajta a papírhajó, már
szétázva és lassan az örvénybe pördülve,
nem lenne férfi, nő: mint két megrémült
sündisznó gördülnének egymás mellett,
és belezuhannának a kiszáradt mederbe.

Advertisements
 
Hozzászólás

Szerző: be 04/01/2014 hüvelyk Vörös István, Versek

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

 
%d blogger ezt kedveli: