RSS

Zelk Zoltán: Kifosztott táj

07 okt

Mint hályogos szem, meg se rezzen
harmadnapja az őszi ég,
esővert szél kúszik, mint kígyó,
a sárban s fölveti fejét
sziszegve a kegyetlen égre –
s búsan nézi egy csonka ág:
röpül a rozsdás vidék fölött
levele, mint az ifjúság.

Itt járok e kifosztott tájon
és gyanakodva rámmered
a fű, a lomb. És összesúgnak,
mintha kérdeznék: ismered?
Gyanu kiséri minden léptem,
már hátranézni sem merek:
tán káromolva rázzák a fák
gallyukat a hátam megett…

Csak a kóró áll egykedvűen,
a tüskés, réti proletár,
néki egyformán zsarnoka
minden évszak, az ősz, a nyár.
Csak áll a süppedő időben,
mint uccasarkon a vakok,
nincs kincse, mit elveszithetne
s verheti eső: nem vacog.

Kapaszkodva járok, már süllyed
hinárként lábaim alatt
a föld s hiába keresgélem,
mint régi, kedves arcokat
a dombok göndör nyáját s zöldjét
a fáknak – petyhüdt és öreg
köröttem minden és zörög az
enyészet, mint a pergament.

Igy menekülök, letörölve
arcomról, számról a sarat,
vigasztalóan, hogy feledjek,
rámszáll a bársonyalkonyat.
A hegyek mögül füstölögve
kúszik már, terjeng a homály
s megtelik csordultig a vidék,
mint vízzel a pohár.

Reklámok
 
Hozzászólás

Szerző: be 07/10/2012 hüvelyk Versek, Zelk Zoltán

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

 
%d blogger ezt kedveli: