RSS

Szita Szilvia: A tengernél

07 okt

Begörcsölt a bokád, percekig álltál kagylók, kicsi fehér rákok

vázai között mozdulatlan, a sekély tengervízben.
Én persze vártam. A színehagyott dûnék felett
felhôk gyülekeztek, valaki a homokba temetett
egy sovány, kék bikinis lányt, miközben több ízben

villámlott messzirôl. Sötéten csillogó hajad alól
halkan, kitartóan patakzott a szó, a legmélyebb pont
felé kanyargó ér útját, közelgô korszakot
próbáltál meg elképzelni – már a partról, ahol

törülközô híján a piros pulóvert terítetted
le. Az volt a furcsa, ahogy a környék megfakult,
az a váratlan, sápadt homogenitás. Nem is láttunk
ezen kívül mást, hiába tudtuk: van átmenet,

legalábbis lehet, minden helyrôl minden helyre.
Figyelted? Az árkád alá szaladtak a strandolók. Csak
úgy szakadt az esô, mikor villamosra szálltak,
az ablakot, mint valami sûrû függöny, verte.

Advertisements
 
Hozzászólás

Szerző: be 07/10/2012 hüvelyk Szita Szilvia, Versek

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

 
%d blogger ezt kedveli: