RSS

Jászberényi Sándor: Nagymosás

25 aug

Vihar dorombol esni kezd ma szépen.
A házban zárj el minden vízcsapot.
A sok fürdőzés szép emlékeképpen,
látod, majdnem cseppfolyós vagyok.
Csak képzeld azt, hogy bent ülünk a kádban,
te mással, és én mindig csak veled.
Egy kék csempéjű szép fürdőszobában
most azt hiszem, hogy nem szerettelek.
És azt hiszem, hogy senkit sem szerettem,
magam sem bírom elviselni egyben,
ellenség vagyok: ennyi épp elég.
A lágy idő leszámol majd velem,
gyorsprogramban mosva szennyesem.
A dob forog: pulóverkék az ég.

A dob forog: pulóverkék az ég.
Vihar van kívül, tiszta lesz a holnap.
Beosztva minden fellelt tartalék,
s a csillagok csak zokniként forognak.
Minden mindig így bukkan fel újra,
ki kiskoromban vágott épp pofon,
az iskolákban szépen megtanulta,
hogyan kell ütni most felsőfokon.
A nagyfiúk megvertek kiskoromban,
megvernek most is, minden éppen úgy van,
Csak nincs anyám, hogy néha megsegítsen,
se biztos nőm, hogy kölykömet kihordja.
Magam helyett úgy lennék más kolonca –
Mosópor zördül, hátul áll az isten.

Mosópor zördül, hátul áll az isten,
mert nem hiszem, hogy lenne, nincs velem.
Nincs ő benne egy szeretkezésben –
s hogy nincsen, én még azt is képzelem.
Vihar készül, látom, hogy minden álmos
és pont azért, mert szomorkás nagyon,
istent gyártok, nem lehet magányos
az összekapcsolódó százezer atom.
Egy vénemberré összeáll a rendszer,
az ég s a föld csak szállongó ruhák.
Elképzelem, hogy van fölötte ember,
ki géppel végez éppen nagymosást.
Üveglapon keresztül látja rendszerét
és nézi-nézi rossz pulóverét.
És nézi-nézi rossz pulóverét,
mert látja színét bent az én szememben.
Mint ágról leugró szürke kis veréb,
észrevétlen hagy magamra engem.
Míg az autók összevissza járnak,
így álldogálok. Nincs jobb ötletem.
Kivágott álmaim már éppen jól szedálnak,
és megtart mindig dús gyökérzetem.
Úgy látok, mint a fák itt éjjelente.
Az autópályát nézi mind csak egyre.
Azt is tudom, hogy félve mit keresnek.
És felfogom csikorgó ép eszemmel,
ilyen, mikor kinyújtózik az ember
és látja azt, hogy páran összementek.

És látja azt, hogy páran összementek,
kik lukban vártak szürke éj alatt,
hazudnak most egy rendet és szerelmet,
majd könnyes szemmel fajfenntartanak.
Ez férjhez ment, ez náci lett, megőrült –
más lesz majd, ki mindent felsorol.
Hétköznapoknak nyers haragja őröl,
és mindnyájunknak jut privát pokol.
Nem is tudom, hogyan lehetne könnyebb,
ha ölnék, vagy csak nézném, hogy megölnek –
Mindegy, miért: nem lesz itt semmi új.
Mindegy, miért: hiába vagy nagyon.
Benned is albérlő már a szánalom
és látja azt, hogy sok minden kinyúlt.
És látja azt, hogy sok minden kinyúlt,
a gyermekkor sok kedves ötletét.
Összeadva azt, mi mennyi volt,
és mért mi lettünk éppen söpredék.
Sokan vagyunk, kik sok mindent meguntak.
Belőlünk semmi nem maradhat úgysem.
Szerethető és kedves itt a holnap,
ha van munkánk és van hozzá seduxen.
A gond az arcunkat kimossa.
A terveink is pusztán megvezetnek.
Szedált álmokkal töltődött az utca,
nevezhetnék egy kedves kórteremnek.
Felettünk folyton átrepülnek újra
a használattól sárga égitestek.

A használattól sárga égitestek
a fenti sztrádán gépjárműfolyam.
Az autókból meg lágyan integethet
a boldogság, ha csendben elsuhan.
Kik nézik őket, visszaintegetnek.
Mosolygó arcok, belül mind szorong.
Ujjunkat tartva állunk, szürke lelkek,
a boldogságra várva stoppolunk.
Azt remélve, egyszer majd megállnak,
s egy évszak lesz minden este nyár,
mert egyszer végre elhagynánk a tájat,
e gépkocsik majd elvisznek talán.
Akik csalódtak s mindenük kilóg
betöltenének így is funkciót.

Betöltenének így is funkciót.
Nem írnának már többé verseket.
Amíg az isten minden színt kiold,
ruháiban lennének testmeleg.
Sajátjukat csak szépen összeraknák
családi házuk lenne és mellette kert,
a kertben fák és rajtuk almák –
úgy élnének, mint ki áttelelt.
Csak néznék azt, a szél itt hogy suhan,
a ház előtt bagózva boldogan,
mert nincs veszély, mi megjöhetne holnap.
Nyújtózva, mint ki szép álmot remél,
tudva azt, hogy csendes lesz az éj,
és száradnak már mind, akik kinyúltak.

És száradnak már mind, akik kinyúltak,
kiket már senki többre nem tanít,
kik génjeikkel vették át a rosszat,
hiánypótlásként szedve exstasyt.
Akit saját szükségtelen mivolta átmos,
most álmodik: nyitott terekben néz szét,
és megfogadja, jobb lesz majd magához,
álmában kedves karcsú nő a részvét,
és van remény. Ott minden egyre szebb.
Nincs tudta nélkül elvetett gyerek,
a dolgai mint lámpafény ragyognak.
Elhiszi, hogy minden így van ébren,
hogy béke van, és bent a két szemében,
sárga csiptetők tartják fent a holdat.

Sárga csiptetők tartják fent a holdat.
Felébredés után az utca szép.
Hallgatom, hogy mások szórakoznak:
Vasárnap esti gyűlöletbeszéd.
A nemzedékem jó a gyűlöletben,
asszisztál hozzá nemzet és család,
pár tüntetésen gyűlik össze egyben,
s magát pusztítja. Másra nem talál.
Kint összecsapnak épp az utcafronton,
minden vezérünk nézi, mit hazudjon,
míg történelmünk egyszer megkerül.
Bezárt ablakból nézem túl a gondon,
tisztítják a várost, és a grundon
a tisztaság mint béke, elterül.

A tisztaság mint béke, elterül.
A rend megáll, légzése könnyed.
Fejére évek rossz emléke ül,
viszlátot int a fáradt tüntetőknek.
A várost közben gyorsan összerakják,
indul minden, hangjuk hallgatom.
Új szlogennel indít a szabadság,
és új szlogennel jő a borzalom.
Helyreáll minden, feljött már a nap,
semmi sem változott, minden úgy maradt,
a ház, közértünk, minden. Ámde látod?
A gyűlölet nem alszik el és meg se rebben,
érlelődik újabb pusztításra csendben,
hiába jönnek folyton tisztulások.

Hiába jönnek folyton tisztulások,
ahol lakunk, ott nem lesz párbeszéd.
Több nemzedéken nyúlnak át az árkok,
s a legszebb nemzet mindig másra néz.
Nincs közöm már réges-rég a közhöz,
én nem kérem, ő nem tervez velem.
Apám után lettem én az ügynök,
de nem tudom, mit kell jelentenem.
Hogy túléljek, azt mindenképp megoldom.
Nem zaklatom magam már mindenféle gondon,
nem érint isten, nem fog semmi átok.
Ki nincs jelen, nos, nincsen semmi gondja.
Mi hátra van, azt diszkréten kilógja.
Úgy lógok én, mint zoknik és kabátok.

Úgy lógok én, mint zoknik és kabátok,
a vak véletlen így rendezte el.
Mellettem lógnak kedves jó barátok,
csak némi napfény, némi szél emel.
Hajnalban járunk át a villamossal,
ki dolgozott, ki estéről maradt.
A lenti víz arcunk hiába mossa,
napról napra egyre álmosabb.
Az életünk már rég esetleges,
csak jusson ágy, estére húsleves,
munkánkra úgyis árny vetül.
Mert nem jön össze tisztességes álom,
csak nézelődök diszkréten, kivárom,
amíg helyemre más, egy sokkal szebb kerül.

Amíg helyemre más, egy sokkal szebb kerül,
kivárok. Szemem színét hordja már az utca.
A szürkéskék mint árnyék, elterül,
s egy utcalámpa végül majd kioltja.
Egy kulcscsomó, egy régi újság –
összegyűlök, mint mi elveszett.
Nem számít, hogy nem voltam hazugság,
előbb-utóbb majd úgyis az leszek.
Szememtől már rég elvált a kékség,
csak szürkület van mindig furcsamód,
az utcafronton rettentő sötétség
és nem találok villanykapcsolót.
Felhők vonulnak, szép időmet nézem.
Vihar dorombol, esni kezd ma szépen.

Reklámok
 
Hozzászólás

Szerző: be 25/08/2012 hüvelyk Jászberényi Sándor, Versek

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

 
%d blogger ezt kedveli: