RSS

Beney Zsuzsa: Orpheus, Eurydiké

25 aug

Feldőlt üres fehér és zöld palackok
a barna ablakdeszkán. Hold keresztje.
Addig ügyeskednek, míg a piszkos üvegben
egymásba mélyedt szemeik mögött
őbennük is fellobban a sötétség.

Emlékek szennyes lepedőibe
hengergeti bele magát az egyik.
A másik az isten ezüst cipőit
követi a végtelen égen át.
De szenvedésük elszakíthatatlan.

Milyen végtelen lassú volt az út
botorkálva a sáros patakokban
milyen reménytelen – s visszafelé
pillacsapásnál szűkebb zuhanás.
Vagy fordítva? Itt nincs emlékezés.

Ember-alakom érzékelted-e
derengőn – vagy csak csillámait
vette magára végső búcsúzásul
látható testem? Maradt-e utánam
csont, köröm, föld, egy lehelletnyi köd?

Újra a sötétbe, mit ismerek már
magányosabban a teljes magánynál
mérhetetlen súlyú fekete földbe.
Megszülettem hírt adni visszatérve
az elképzelhetetlenül sűrű halálról.

Amit látott, káprázat, s neki is
csak káprázat volt újraélnie.
A halálból félig vezet csak út
vissza a földre. Jaj annak, aki
visszatérve középen tétovázik.

Szörnyű volt kiszakadni a sötétből
látni amint ponttá zsugorodik.
Nem élet, nem halál: szomorúság.
Oly tájon botorkálok egyedül
hol rémületes a fény és a sötét is.

Advertisements
 
Hozzászólás

Szerző: be 25/08/2012 hüvelyk Beney Zsuzsa, Versek

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

 
%d blogger ezt kedveli: