RSS

Ungvári László Zsolt: Alkonyi szobák

24 jún

Szívkamrákban doboló ütemen
pörgetnek lazító istenek.
Suhanhatnék a Jeges-óceánon,
de nincs kabátom s fázom.

Behordok mindent, mi megmaradt,
nem feledem soha, ami volt.
Idézem fényképről magamat.
Logikát, mit betakar a gond.

Vaku villan. Józanságra int,
hogy utazzak menetrend szerint.
De van-e út, mely járható?
Ez az, mi sohasem tudható.

Jössz velem? – ím, kérdezem..
Kísérsz mézillatú nyárban.
Futsz-e velem lepke-réteken,
kutatsz-e fényt a szárnyban?

Most hull a lengő, halk eső,
időtlen magányból visszajő
az eltévedt csontváz-lovas,
koppan ezüst patkóján a vas.

Alkonyulunk szobákba,
hol nincs meleg, se víz,
csak én és egyetlen árva,
ki szorongva mindig visszahív.

Torony nő fekete földből.
Lassan az égig ér a gömb,
mely földgolyóként odafönn
világot gyúr az istenekből,

kik hallgatnak, tétlen ülve,
zongoránál, zenébe menekülve…

Ábráik kutatják csillagjósok,
meg nem fejthetik, mi titok volt.

Reklámok
 
Hozzászólás

Szerző: be 24/06/2012 hüvelyk Ungvári László Zsolt, Versek

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

 
%d blogger ezt kedveli: