RSS

Juhász Ferenc: Látomásokkal áldott életem

31 Már

Csodák, csodák és látomások,
vad víjjogások, zokogások!

Csodák, csodák, csodák ömölnek
két szememből, mint a könnyek.

Világot-rázó szél nyöszörög
csontvázam pillérei között.

A hús lombjait szüntelen rázza
a létezés lázas látomása.

Szívemet sárkány-foggal rágja
az elmúlás szörnyű csodája.

Halántékomban tűz dörömböl,
kiszakadna a vérkörömből,

ráomlana az éjszakára,
mint a csillagok vér-szakálla.

Tarkómban milliárd meteor hemzseg,
fém-ruhás seregek nyüzsögnek,

sisakos főkkel, vértezett lovakkal,
világ-újító akarattal.

Kínok kopár szikláit érzem,
virágja itt-ott a szemérem,

könny rezeg sóhaj növényi szárán,
átok énekem sebzett Jób-száján.

Pedig nem vágytam látomásra,
csak a magányra, soha másra.

Vágytam egyszerű, tiszta hitre,
ami az embert megsegítse.

Kifakadni, mint a virágok
és meghalni, mint a virágok.

Osztani magamat meg mással,
nem fölperzselni a látomással.

Élni derűsen a fényben
és becsukódni észrevétlen.

Szólni egyszerű, tiszta szókat,
elsiratni az elmúlókat,

ujjongani a születőket,
fagytól óvni a növekedőket,

lenni kosara piros, vak kölyöknek,
szalma-háza a kamasz-rózsatőknek.

Csak úgy, mint az én jó apám volt,
aki maga a tisztaság volt,

a fizetést mindíg haza adta
és volt egy ünneplő kalapja,

amíg a februári este
kezét a mellére szögezte,

orrát a halál kihegyezte,
mint a ceruzát ő, ha elment Pestre.

Volt tiszta könnycsepp, szelíd óhaj,
míg fölitatta a tüdőbaj.

De háborgok, akár a tenger
zöld nyála szikla-bálványokra fölver.

Mélyében látomások nyílnak,
foszforos-csodái a kínnak,

fényt-virágzó szörnyű-szépek,
lomha cápa-libbenések,

remegő, puha bánat-erdők,
világító kék álom-ernyők.

De szorítanak nagy adók,
tejútak kígyó-csontváza lóg

robbanva, derengve a szívemben,
kásásodva és ércesebben.

És téged tudnak csak áldani
végzetem arany-szárnyai,

szíved körűl a fogsorom,
mint bárányba vájt saskarom,

ki úgy viseled e csodát,
mint a tüzes vaskoronát,

mint láva-ömlést gyönge völgy,
te izzó asszony-Dózsa György!

Ki sorsodon úgy cipeled
vadló-sörényű fejemet,

mint viaszrózsát a csiga,
rajtunk mélytenger-éjszaka,

a csillag-rojtos homlokot,
s ujjaiddal elsimítod

a duzzadt, égő éveket,
mint nagyanyám a mirigyeket.

Kin átzúg ez a csoda-zavar,
mint kerten a nyári vihar,

ki ember-módra elviseled
látomásokkal áldott életemet.

Advertisements
 
Hozzászólás

Szerző: be 31/03/2012 hüvelyk Juhász Ferenc, Versek

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

 
%d blogger ezt kedveli: