Jaj, a hold az ablakon…
“Jaj, a hold az ablakon belebben,
majd kiszúrja szememet a fény.
Mindenem a pikk-dámára tettem,
De káró-ászt húztam én szegény.”
Bár a fájdalomtól megremegtem,
lázam lett és utáltam magam –
képzeletben máris megszerettem,
és mindenféle gusztustalan
játékot is űztem önmagammal,
pedig tudtam, hogy ezt nem szabad.
Gyönyörűen hullámzott a paplan,
Ellenkezve megadtam magam.
Jaj, a hold az ablakon belebbent,
majd kiszúrta szememet a fény;
mindenem a képleletre tettem,
így zuhantam nagyon mélyre én.
Azért jöttem
Azért jöttem, hogy nézz meg engem.
Nem vakoskodom itt tovább.
Alig érintem, már elejtem
Arcotok kényes gyöngysorát.
Valahol hever elhagyottan.
Pedig hogy óvtam azelőtt!
Dobozba tettem, csillogtattam.
Magamra fűzöm a levegőt.
A teljesség végtelen pillanata
ez így tökéletes hozzátenni esetleg
elvenni belőle az istenért se gyö-
nyörködjünk hát művünkben hunyjuk le
szemünket látva lássunk és szívünk-
be megváltó közöny szökken mind
hűvösebbek leszünk és összeolvadunk
a mindenséggel nem ostromoljuk
magunkat otromba kérdésekkel nem agya-
lunk ki pirospozsgás elméleteket nem
gyötrődünk a kétely nem marcangolja
zsenge lelkünket már nem rimánkodunk
nem félünk szavainktól nem húzzuk ke-
resztül számításainkat a fehér papír
láttán nem rándul görcsbe a gyomrunk
nem élvezkedünk nem latolgatunk a
titokzatos erők nem kerítenek hatal-
mukba teszünk az ihletre és nem űzzük
magunkat a vezeklés sivatagába nem zu-
hanunk alá kecses albatrosz szárnyain-
kon a képzeleten és mind hűvösebbek
leszünk és nem mondunk nemet
... 