Amint kérdez, valami mérhetetlen
távolság mélyül közte és közöttem.
Hidat tákolni alig van szavam,
és visszanézek újra csak magam:
zsellér mozdul. Éjfélt kergető lépte
meg-megbotlik álomnehéz sötétbe,
rongyokba tekert lába tétova.
Szalmakupacot őriz a szoba:
kiskondás hortyog. Angolkór, penész –
a közös konyhán négy fal összenéz
farkasszemet, mint lakóik, ha reggel
egymás fazekát lökdösik a tejjel,
híg levessel. Az ujjak hegye égett.
A szertehullott uradalom éled,
s fenyegetőn egy percre összeáll.
Ha én kérdeznék, újra mérhetetlen
szakadék nőne, tán még élesebben.
Elhiszik-e valaha sorra, mind:
deret csúszó, mezítelen talpaink,
hetente egyszer pasztázott cipőnk,
toldott-foldott, már háromszor kinőtt
s újra elővett szoknyát, kiskabátot?
Lúgban mosdatott, fodrászt sosem látott
s máris elhulló hajunk erdejét?
Megértik-e labdát, könyvet, képet
ébren álmodó, bizsergető éjek
felnőtt korunkig hurcolt titkait?
S hogy mindezt itt,
egyazon tájon, földön, –
s mi álomnak is vágy volt azelőtt,
ők használják, akár a levegőt.
Amint kérdez, faggat, s figyelem:
más lény, más ember. Majdnem idegen.
