RSS

Orbán Ottó: Cantio optima

17 dec

Siralmas énnékem így megöregednem,
porrá őröltetnem testben és lélekben.
Vajon s mikor lészen én szabadulásom?

Napjaim egy fele nyelvharapó rángás,
napjaim más fele béna ágyon fekvés.
Vajon s mikor lészen én szabadulásom?

Ez világi élet szememben igen rút,
pokolba vivő út, dögvész, mérgezett kút.
Vajon s mikor lészen én szabadulásom?

Ki háltam valaha sikoltató lánnyal,
most hálok csak a meddő orvostudománnyal.
Vajon s mikor lészen én szabadulásom?

Nászunkon nyerítve hahotáz az ördög,
ki teszi, hogy éjjel horkolok és hörgök.
Vajon s mikor lészen én szabadulásom?

S rémálmot bocsát rám: valami fekete tárna
mélyén rőt derengés, kapuja sarkig tárva…
Vajon s mikor lészen én szabadulásom?

Írtam ezt a verset kórházból jövőben,
nem bízva csodában, fényesebb jövőben.
Vajon s mikor lészen én szabadulásom?

Csak az ezüstfejű botban; ő tette, hogy el nem estem,
mikor megszédültem az ezredvégi Pesten.
Vajon s mikor lészen én szabadulásom?

Advertisements
 
Hozzászólás

Szerző: be 17/12/2011 hüvelyk Orbán Ottó, Versek

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

 
%d blogger ezt kedveli: