RSS

Végh Attila: Reszet

24 nov

Tegnap majdnem elkaptak az orkok,
hömpölyögtek a digitális dombról,
állat grafikájuk volt, féltem,
alig volt már sztaminám,
kis kék lötty a léleklombik alján,
azért még odanyomtam egy fájörvóllt,
szarrá is égett majdnem mind,
a maradékot hármas fokozatú
mágikus longszórdommal levágtam,
(rohadt nehéz volt gyémántot szerezni bele –
ettől lesz jó orkokra),
de aztán betámadtak a hulkok meg a
lomha hilldzsájentek,
és már semmi erőm.
Ilyenkor hátra arc, aztán tűz,
rohanni vissza a szintkapuhoz
(a teleport jobb lenne, de
ahhoz is sztamina kell),
ráklikkelni a bejáratra, és már
meg is lógtál, bár van, mikor a
szörnyek oda is követnek,
épp pihiznél egy szinttel lejjebb,
erre ott teremnek és futni kell
tovább, visszalépni megint
egy szintet, és keresni valami
ottfelejtett  varázscuccot, ami segít.
Ha nincs, akkor meghalsz,
kezdheted az egészet elölről.

Elmosódnak a rohanó fák, füvek,
minél közelebbről nézi, annál inkább.
Körülötte álmos ingázók.
Folyékony, gyors maszat a sínparti flóra.
Munkahely az, ahol munka a hely,
ahol naponta kiderül, hogy
nem erről volt szó. Az áramlásban
matematika lappang, csak néha a
másik oldalára fordul.
Ilyenkor úgy érzed, megmenekültél.

Aztán a rendszer újra föláll.
A mérés szálai a szövetben elmerülnek,
versek képében támad a gyerekkor,
egy füstszagú börzsönyi faluban
öregasszonyok hímzik az oltárterítőt,
az erdőben valaki avarral takarja a vermet,
nagymama hajában hullámzik a régi Balaton,
virágzik, sarjad a tér, a betölthetetlen jövő.
Szintek csúszdáján öregszünk.
Fölmászik a gyerek és megindul.
A homokba már vénember lába toppan.
Áll a játszótéren és döbbenten szétnéz,
a domb mögül morajlás hallik,
jönnek az orkok, hulkok és hilldzsájentek,
előtör a végtelen osztható sereg,
ordítva rombol, a retinád remeg,
ki a homokozóból, szaladnál a múltba,
csakhogy ott is jönnek, szétfolyva, megnyúlva,
mérgező folyó nagyanyád hajából,
zúdul a tömeg, a fejedben zsoltárol,
az égen cikáznak az elvarratlan tervek,
a bizonyosság, mint a tinta, terjed,
elöntik a szörnyek a jelenségvilágot,
“nincs már menedéked” mormolják az átkot,
hűvös földágyadba feküdj bele, kérnek,
omlanak lágyan a megásott emlékek.

Advertisements
 
Hozzászólás

Szerző: be 24/11/2011 hüvelyk Végh Attila, Versek

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

 
%d blogger ezt kedveli: