RSS

Szakács Eszter: Laodameia

29 okt

“Mit állítottál volna asztalunkra,
ha nem halálunk kettős-egy tüzét?”
(Yves Bonnefoy)

Ó, éjszaka, melyben egyetlen szó világít,
éjszaka, melyben rendületlen fekszem, mint a kő,
éjszaka, mely az emlékeknek oltárt állít,
s a parázsnak, melyben fellobbanni van még erő.

Ha becsukom a szemem, dombtetőre látok
és csillagos égre, mit szél karistol össze.
Mindig ugyanúgy, soha nem történik máshogy,
kioltja a fekete lángot visszajötte.

A semmin át pörögve száll tekintetem:
az ellenfényben állva megremeg, akár a gally.
A csillagokhoz hangolva nem élhettünk sosem.
Az árnyék, mit vet, már engem is eltakar.

*

Elállt a szél és hallgatnak a madarak,
de én egyre hallom nyöszörögni a hangot,
mely megtagadja majd a lángot és a parazsat,
ha lámpámból az utolsó csöpp olaj elfogy.

Idő kellett, hogy megértsem: a semmiben lakom.
Hűséges társaim: víziók és halottak.
Hiába gyújtanám meg fáklyaként magam,
hisz a sötétség szegődött gyámolítómnak.

Mióta nem más, csak egy emlék pőre arca,
őt keresem minden homályos víztükörben,
bár tudom, jól rejti csillagos maszkja
az éjszakának, amellyel szövetséget kötöttem.

Reklámok
 
Hozzászólás

Szerző: be 29/10/2011 hüvelyk Szakács Eszter, Versek

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

 
%d blogger ezt kedveli: