RSS

Balla Zsófia: Megérkezés és elutazás

06 aug

I.

Félkész homály. A hajnal szálkás,
kócos csomókban mered, százfele görög.
Korán ébredünk, akár utazás előtt.
A kitáruló ajtó négyszögében
a fagy kék tömbje füstölög.

A semmiből egy férfi lép elő.
Kabátja kőszénszagú, csupa zúzmara.
Betör a füst, süvít hideglelős
ténykedés irama.

A rezgő körtefényben rövidke ing suhan
föl! föl! Álmos és elragadtatott.
Gyerekkéz babrál a posztógallérokon,
a sálon. Minden álomvert, érkező
apa a Három Királlyal rokon.
Kincset hoz, alázatos győzelmet arat.

Csorran a víz, percen a gyufa lángja,
a teáskanna fedele zuhan.
A megérkezés zenéje gőz,
harapja anyám kékfehér foga.
Kés, kenyér suhog, nevetés üzen.
Lábtól hever a rokkant aktatáska.

Valaki előjön, betölti a teret.

Utolér, bekerít, előz
egy kockás férfiing, a sósborszesz szaga.
Fokhagymás pirítós, teaszín éjszaka.
Az aktatáska csukva még.
A csészében holt hajnali tea.
Ágakról sárgás víz csepeg.
Évekinkből kidagadnak az erek.

Úgy tart a múlt, az ő megérkezése,
két ujjal, mint a békát.
Soha nem nyílik meg az aktatáska.
Akár egy régi bűnből, mely erőt ád,
a gyerekkorból sincs feloldozás.
Túl magasan lógsz, ég és kövezet között.

II.

Egy másik hajnal az, amelyben fölkelek.

Sötétben veszem fel veresbársony ruhám.
Kávé és sült hús – minden útrakész.
A földön, az ajtóban teli táska.
Az éjszaka az arcomon neszez.

Belélegzik egymást a szeretők.
Lélegzetük sodorja őket, egyre ki,
a csillagok közé, kapnak a fény után:
kerülgeti egymást a Hold s a Föld.

Egy kéz libeg, egy falevél
a megnyílt ablakszárny helyén.
A kocsi hátrál, fordul, indul. És
megy! elmegy!
A távozás – a megszaladt döfés.
Bibe mellől tépnek így szirmokat.
Forgószél szaggat így háztetőt.

Virrad. Szálkás eső pereg.

Egy másik hajnal az, amelyben ébredek.
Meghalni sok, sóvárogni kevés.

III.

Lüktet, hasít – de hol?
Keresem testemben a fájdalom helyét.
Mint repeszdarabok, a részletek
ütik át az üveges jelent. Élesen
bukkan föl a kép: a diógyökér
szekrény ajtaja, a rajzolat és
az ébenfaperem. Csiszolt s repedt
üvegje mögött két Cranach-plakát.

Végighasadt álom, mint megdőlt hajó.

A zongorán, kinyitva, Bach-korál.
Mögötte polc – a könyvekért
egy ósdi, ámde működő
rádióra hágtam: holland Philipsre.
Zene zúgott, tenger zenélt,
s a kerek kereső alattam
a másvilági neveket mutatta:
Klagenfurt, Hilversum szólt s Bilbao.

Az ágy fölötti metszeten Kolozsvár képe és a két
rajz: Kismester utca, Vágóhíd-tér. Kivándorolt
a rajzoló. Később az is, akitől örököltem.
Magam is végül. Mind kiváltunk
hazából, karolásból. Édes halál füröszti-vágja
múltunk. Papír csokisdoboz a komódon,
Budapestről. Abban álltak
a gyógyszerek. A tárgyakban eldől
a csapás iránya. Szívszűkében a vágyunk.
Jövőmön a folt.

IV.

A tárgyak, helyek rohama
bármikor eltalálhat.
Elég a szőlősbe menni ma
rügyszagú szélbe mártva.
Veres sár, rigócsattogás,
alattam egy vakondok ás.

Azt tesz a föld velem, amit akar.
Átitat kakukkfűvel, betakar
a kisvárosok lószagával.
A villanypóznák szálakban szememre hullnak,
kőszénszagú vonat harákol,
lobog a vízcsepp a huzalon, orvul
lobog a burján-rét, a fűszőr-ponyva.
Robog a föld velem, zuhan, kitér:
sóvár mezők, csurom kaszálók
nyeldesik életem.
Rángat magával
szerelmesen, ki él.
Ki él, mindenkor készületlen.
A legváratlanabb időben
– mondjuk ebédkor – jön elő,
fölbukkan, ami rég volt,
az iszonyú erő

egy hajnalon
bejön,
kimegy,
megérkezik,
elutazik.

Akár a tél,
az alakodba fagy,
vagy mint tavasz, kihajt
s minden fűszálat meglazít.

Előbb üzenget, csillag a kőben, majd
gyakorító múltra ítél.
Bárhogy törődsz is, elillan a haza.

Kérődző emlékgép vagy,
revolver fölhúzott kakasa.

V.

Az ég vetítővásznain fölsistereg a múlt.
Nem is sejtenéd, és váratlanul kigyúl,
ami megtörtént, s lángot fog, ami elmaradt.

Érzékeid zuhatagában
evickélsz, hogy a jelenben szárazra érj.
Magadnak kongó kikötő voltál,
– másnak örvény vagy, parti fény.

Érkezés-távozás hullámverése;
egy mozdulattal oszt s kifoszt.

Minden, ami megérkezik – valakit elhagy éppen.
Az ég mögött egy Lévita áll
teli korsóval kezében.

Lefojtott emlékmű a test, magába hátrál.
S ami nem-test, ami csak annyira
létezik, mint a rebegő ima:
galaxisok megbolydult lemezébe ég,
Isten használja, a legfőbb memória.

A vízben nézd meg arcodat,
vámpír időknek foglya, te,
rekedt rap-énekes, hamispénz brókere!
Ilyen tiszta s ilyen homályos, hogy ki vagy:
másnak vak bizalom és va banque.

Emléknek szűkös purgatórium,
halottaimnak mennye, sodra,
ki bűntudattal és rajongva
éltetem árnyaim tovább:

egyazon testtel emlékeznék-felednék,
kettéfeszülök, élő vagyok, s csak egy!

Szürcsöld a hiányt, a képet:
ahogy az érkező belépett
’55 hajnalán a szobába.

Hiszen te vagy az évnek,
árnyéknak s ami éget,
te vagy fagynak, időnek,
jó-rossz emlékeidnek,

te vagy az embereknek,
akik ölnek s nevetnek,
s akik élnek hiába,
élőknek, éheseknek,

és akik égig nőnek:
Istennek és a fűnek

te vagy a túlvilága.

Advertisements
 
Hozzászólás

Szerző: be 06/08/2011 hüvelyk Balla Zsófia, Versek

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

 
%d blogger ezt kedveli: