Áll előttem három út,
messze városok, faluk.
Merre menjek? Hol járok
magas hágó, mély árok,
ködnevelő alkonyat
borzongatva csalogat.
Hívj hát engem engemnek,
én meg téged tégednek.

Egyik úton szűz bárány,
nap, hold, csillag a szarván,
másikon az éjszaka
bujdosása, kalandja,
harmadikon ha mennék,
ki tudja, hova lennék.
Őrizz engem engemnek,
tégedet én tégednek.

Nincs vagyonom, hatalmam,
amim volt is odadtam;
kertem vágyamban virul,
szívem bírja birtokul;
lehet sejtelem, álom,
talán meg se találom.
Ezért szólíts tégednek,
ezért hívlak engemnek.

Valósággá gyúródik a
megálmodott esti test,
a folyó, s az égi hídláb
közt az éj remegni kezd.

Alászáll mind, ki a fenti
világban nem lát csodát,
radírozza, összetépi
jól megrajzolt önmagát.

Itt az éjfél, itt az óra,
kezdődik a vándorút,
akármerre kanyaroghat
úgyis önmagába fut,

mint az angyal, kinek szárnya
elvakít száz csillagot,
de a teste nem talál a
végtelenbe ablakot.

Aki a végesre voksolt:
itt zokog mind, itt kacag
a szalaggomolyban úszó
híd felett és híd alatt.

Azt gondolják, hogy a hídon
nincsen őr és nincs veszély,
hogy legnagyobb veszedelmük
csak a késő őszi szél,

és a hullám, ha jegesen
mossa már a partokat –
pedig rémesebb a látvány
mi a szív mélyén fogad.

A legalján hidat épít
egy ganajtúró bogár,
ebből aztán sejthető lesz:
még innen is van tovább.

Jobb lesz csendben megfigyelni:
múlik a tél, jön a nyár
hídközépen tücsök cirpel,
megrebben egy lepkeszárny.

Ahogy rebben, az éjféli
hídon megretten az angyal,
nehéz dolog összemérni
lent a semmit fenti ranggal.

Ha már egyszer alászálltál,
mindörökre itt maradsz,
ha szerencséd van, a híd-őr
nagy titokban felavat.

Feladatot kapsz, hogy mint a
hidak, pont úgy élj tovább,
érts meg mindent, kőkeményen
játszd el itt az ostobát,

legyen, aki szórakozzon
fent, amíg szenvedsz alant,
idegeid, mint acélhúr,
zengjen elméd mint a lant.

Mert ezernyi mulatságos
dolog lesz még hirtelen,
például, hogy rátámad a
testre mind a négy elem.

Míg te vársz a szebb jövőre
híd felett és híd alatt –
észrevétlen összeolvad:
fénybogár és vérpatak.

A fák hidegen, kereken,
a mókus bennük melegen.

Én úgy, hogy emlékszem nagyon,
hogy itt feküdtél ágyamon.

Nem számít messzi, jelentéktelen,
régecske volt és ócska egy dolog –,
késő hajnalon ébredez telem
s minden mi volt, a fejemben forog

Jó gyermek voltam, kértem, itt ne hagyj!
És itt hagyott még gyermek-testem is.
Csoda, ha rendre kérdem: merre vagy? –
most elterül körém még, mint a hó,

s ki régen láthatatlan, messze ment,
annak nyoma is újra itt kering.
E halállá hosszannított jelent
kapták jutalmul gyermekkoraink.

Mert értelmetlen kínokat megszokni
még tízezeréves lét sem nevel.

Ilyeneket találok ki rólad:
ezer évvel tovább vagy, mögöttem –
itt is jártál, ismered a holdat,
de most – éppen most – hiába jöttem.

Hol lehetsz? Ha te már látsz is engem,
ne hagyj itt, mint hallgatag virágok.
Újra kérlek, nyílj ki közelemben
s szólalj meg, ha közeledben járok.

Nem veszíthet értem így az ember!
Néhány ezer éhen alvó hajlam
kelne ki egyetlen szerelemmel,
amilyet én oly nagyon akartam.

Csak remélem türelmetlenkedve,
hogy te már a nyomom megtaláltad,
s csillag-hosszan élsz, hogy életedbe
én is mindenképpen eltaláljak.

Az érték fölvetődik, mint érvényes
gyökér-formáció a folyó vízből,
és egy darabig csillog és jön velünk.

Aranyérc a mi múltunk, ha cseppekben,
ha lemezesen, ha szórványőrleményben
fordul is elő az arany benne.

Mindez a Hold viselkedésével nem mérhető,
az évmilliárdos bukás távlatában
nem számottevő a mi bukásunk.

Ötven keringő forgás, tizenhétezer pergőforgás
nem számít, a rétek egy nyárban elsatnyulnak
és dúsítja, gazdagítja őket egy másik nyár.

Minden este más élményből slattyogok haza,
más és más mintavétel mérgez, üdít,
de a félhold kiszámítható helyén ragyog.

A Sarkcsillag nem mozdul el hazugságban,
a göncölök nem vetemednek a sértésben,
a Fiastyúk nem züllik el a lehető butaságban.