Ó kancsók kincse! drága kincs!
Kincsek kancsója! Csókedény!
Hozzád hasonló semmi sincs,
szent vággyal nézlek téged én!
Eleven kancsó! életé,
kiben a nagy elixir áll,
amelytől élő lesz a holt
s a koldus több lesz, mint király.

Hogyan dicsérjem termeted?
A pálmafák, a cédrusok,
az árboc és a liliom
az mind nem él, az nem mozog…
De benned minden izom él,
idegek, izmok és inak,
titkon mint rejtelmes habok
szélcsöndben is hullámlanak.

Amerre jársz, a levegő
megkéjesül, megfinomúl
s miként dicsfény a szent köré
testedhez fényköddel borul.
Kályhában fellobog a láng,
falon az óra elakad,
ha büszkén a tükör előtt
kibontod élő derekad.

A gép a búzát álmosan hadarja,
szíján suhogva vaskerék forog;
unt hő az égből lankatag csorog,
s a földet már az őszi érc kaparja.

S az őszi szél is nemsokára nyalja
s tétúl üres marékkal kavarog;
horgolva űzik csókák, karvalyok.

Múl a szüret, fonnyad a róna tarja;
tanyában járja alsós és tarokk;
s az élet emlékét a hó takarja.

Igy tűntök el hát ti is, életem
csillagai, és mint az égi morzsák
oldódtok szét? akik ma oly makacs
tüzekkel ültök egemen, kegyetlen
kivilágítva, mint a fájdalom
a test valamely zúgát, mely talán
nélküle boldog volna és aludna.

Óh életemnek csillagai ti,
kemény morzsák vagytok, és nem tudom,
el tudtok-é majd olvadni a Nappal
meleg szájában? vagy ha majd utam
véget is ér már, Isten e keserves
moccanása, tán megtapadva porként
vak szemcséitek még sajogva fájnak
a fénylő semmiség csigahusának?

Minotaurus testvére lettem.
Utunk közös, vágtatunk.
Együtt szeljük e bús kort,
Kavarjuk a nyúlós port.

Keressük az ószagút,
Az oltalmazó lajtorját.
Jákob, miért nem szólsz?
Hangod lenyelte a múlt.

Szélmalomharcot vívunk,
Pedig csak szolgálók vagyunk.
Mivé lett a világ? Vagy ezzé vált?
Nem, Emberek! Mi változtattuk át!

Vissza hát Társam!
Növesszük szárnyainkat újra!
Vissza az eredethez,
Tűzön-vízen, égen-földön át!

Meneküljünk Testvér!
Csonka itt hely, mi igazaknak jár!
Az állandóság isteni labirintusa
Oltalmazzon mindenkit tovább!

Kis csitri dalt, félszeg szerelmet
csend fog marokra, jéghideg.
Hang, mozdulat magába dermedt,
semmi felel a semminek.

Rejtőzve valahol a mélyben,
csak a gondolat, ami él,
hallgatagon és észrevétlen,
mint kúszni készülő gyökér.

És hol az ég, mely leheletnyi
felhőt ráncolt a homlokára,
s a csend hibátlan sima tükrén
fürkészett egy megbékélt arcot?

Egek és tükrök összetörtek,
csendjük mint a megroppant gége,
egy-egy szilánkért ha lehajlok,
ujjam hegyén a vér kiserked.

Ujjheggyel rajzolom a falra
lassú táncát a vízfodornak,
szilánkkal karcolom a kőbe
fényszőtte dombok vonulását,

tudván: nem percnyi látomás volt,
nem bizarr képzelet szülötte
a víz, mely önfeledten táncolt,
s valódi nap tüzelt fölötte.

Valahol most is gerlepár cifrázza,
itt, e panelház legalsó emeletén.
Felnézek az eget támasztó bikkfákra,
gombaszedés közben is így zúgtak felém,
de most törzsükön lefelé fut a remény.

Cu-krú – halódó madárszív rebben,
vargányák s nimfák már régen nincsenek,
padlás-zugokban, csukott könyvekben
“cukrúznak” nyomorú régi istenek,
s várják, hogy eléjük morzsát hintsenek.

Berreg tokjában
a banánforma készülék: halló,
itt egy elfeledett tárgy dobanása!
Hogyan talált rá a hívás?
Hogyan? Megfoghatatlan.

Mily egyszerűen hiszed te a szót el!
– Lásd, ez feloldja beszédem ága-bogát,
S úgy mondok mindent most, úgy merek,
Mint gyerek, ki volt már százrétegű, vén,
De visszajött, mert meghívta az Isten.

Te kedves ámulásaid előtt
Minden szándékom oly egy-utú lett,
– Kincses életed repdesi körül,
Mint legyezőszárnyú friss madárhad,
Mit ujja hegyéről bocsátott el Isten.

Mert csak én-jóvoltomra gondolsz,
Azért kell így adnom új-magamat!
– Feléd csobogó szerelmem sodrát
Nem fogja sehol le szűk gyanú-gát;
Ezért oly örökös, mint maga Isten.

Mi két nagy jóra-epedettek,
Kiknek mellébe fojtogatták
Megindulások forró sodrait; –
Hiába, mégis egybeszakadtunk!
Fölfelé száll már oltárunk füstje!
Nagyon szerethet minket az Isten.

Tikkadt kiváncsiság két szemem árkolta,
Minden tüskebokrot rengetegnek néztem,
Útszéli pocsolyát gázlóként gázoltam,
Minden jött-ment szívet szívemre kötöttem,
Jött egy rossz szerelem: végzetemnek mondtam.

Most leválnak rólam a szívek nem-fájva,
Mint érett gyümölcsről magburka leválik;
Mi lehet még hátra, mit kell még akarnom?
…Talán ezentúl már várás nélkül várok,
Lusta alázattal sorsomnak juházva?

Voltak szavak mégis, miket sohse mondtam,
Ezt: “Be jó hogy jöttél! Jaj, ne késsél másszor!
Látod, boldog vagyok!” Ilyet sohse mondtam!
Ilyen szent egyszerűt, ilyen szép biztosat.
Most jut eszembe, hogy sohse voltam boldog!

Ami még jöhetne: váratlan ajándék,
Szép tükröző látás, szent dilettáns élmény,
(…Hisz néha már tudok örülni egy tájnak…)
Néha így álmodom: vállamra valaki
Hátmegül, vigyázva meleg kendőt dobna,

S lábujjhegyen, mint jött, szépen továbbmenne; –
Építő, szépítő, enyhes jó szerelem.
(…Csak úgy venném, ahogy örülök egy tájnak;)
Bizonyos, hogy nem lesz; kicsit tán mindegy is;
Talán azért szabad boldogságnak hívni.