Itt az éjfél, sűrűsödni
kezd a lég az ég alatt,
észrevétlen összeolvad:
fénybogár és vérpatak.
Valósággá gyúródik a
megálmodott esti test,
a folyó, s az égi hídláb
közt az éj remegni kezd.
Alászáll mind, ki a fenti
világban nem lát csodát,
radírozza, összetépi
jól megrajzolt önmagát.
Itt az éjfél, itt az óra,
kezdődik a vándorút,
akármerre kanyaroghat
úgyis önmagába fut,
mint az angyal, kinek szárnya
elvakít száz csillagot,
de a teste nem talál a
végtelenbe ablakot.
Aki a végesre voksolt:
itt zokog mind, itt kacag
a szalaggomolyban úszó
híd felett és híd alatt.
Azt gondolják, hogy a hídon
nincsen őr és nincs veszély,
hogy legnagyobb veszedelmük
csak a késő őszi szél,
és a hullám, ha jegesen
mossa már a partokat –
pedig rémesebb a látvány
mi a szív mélyén fogad.
A legalján hidat épít
egy ganajtúró bogár,
ebből aztán sejthető lesz:
még innen is van tovább.
Jobb lesz csendben megfigyelni:
múlik a tél, jön a nyár
hídközépen tücsök cirpel,
megrebben egy lepkeszárny.
Ahogy rebben, az éjféli
hídon megretten az angyal,
nehéz dolog összemérni
lent a semmit fenti ranggal.
Ha már egyszer alászálltál,
mindörökre itt maradsz,
ha szerencséd van, a híd-őr
nagy titokban felavat.
Feladatot kapsz, hogy mint a
hidak, pont úgy élj tovább,
érts meg mindent, kőkeményen
játszd el itt az ostobát,
legyen, aki szórakozzon
fent, amíg szenvedsz alant,
idegeid, mint acélhúr,
zengjen elméd mint a lant.
Mert ezernyi mulatságos
dolog lesz még hirtelen,
például, hogy rátámad a
testre mind a négy elem.
Míg te vársz a szebb jövőre
híd felett és híd alatt –
észrevétlen összeolvad:
fénybogár és vérpatak.
