Babits Mihály: Sugár

Hogy bomlanak, hogy hullanak
a fésük és gyürüs csatok:
ha büszkén a tükör előtt
bontod villanyos hajzatod!
Úgy nyúlik karcsú két karod
a válladtól a fürtödig,
mint antik kancsó két füle
ha könnyed ívben fölszökik.

Ó kancsók kincse! drága kincs!
Kincsek kancsója! Csókedény!
Hozzád hasonló semmi sincs,
szent vággyal nézlek téged én!
Eleven kancsó! életé,
kiben a nagy elixir áll,
amelytől élő lesz a holt
s a koldus több lesz, mint király.

Hogyan dicsérjem termeted?
A pálmafák, a cédrusok,
az árboc és a liliom
az mind nem él, az nem mozog…
De benned minden izom él,
idegek, izmok és inak,
titkon mint rejtelmes habok
szélcsöndben is hullámlanak.

Amerre jársz, a levegő
megkéjesül, megfinomúl
s miként dicsfény a szent köré
testedhez fényköddel borul.
Kályhában fellobog a láng,
falon az óra elakad,
ha büszkén a tükör előtt
kibontod élő derekad.

 

Babits Mihály: Aestati Hiems

Elszállt a nyárnak utolsó viharja,
nyúlt jegenye szomjassan andalog,
sárgúlva rogynak árva kazalok,
sárgúl a nyírott róna törpe sarja.

A gép a búzát álmosan hadarja,
szíján suhogva vaskerék forog;
unt hő az égből lankatag csorog,
s a földet már az őszi érc kaparja.

S az őszi szél is nemsokára nyalja
s tétúl üres marékkal kavarog;
horgolva űzik csókák, karvalyok.

Múl a szüret, fonnyad a róna tarja;
tanyában járja alsós és tarokk;
s az élet emlékét a hó takarja.

 

Babits Mihály: A nap nem emlékszik a csillagokra

Zengve s lámpákkal, mint a szinpadok
láza s tragikus szárnyakon suhan
tünte felé a rövid nyári éj.
Óh éjszaka, aki naponta meghalsz,
taníts meghalni! Mennyit ültem e
hegy fölött, a hajnalok karzatán
s tünődtem, milyen a halál? de egy
csillagot sem értem még rajt, mikor
a semmi mögé elbútt! sem a percet
mikor elhallgat a tücskök zenéje.
Minden úgy tűnt el, lopvást, mint az álom
s a nap nem emlékszik a csillagokra.

Igy tűntök el hát ti is, életem
csillagai, és mint az égi morzsák
oldódtok szét? akik ma oly makacs
tüzekkel ültök egemen, kegyetlen
kivilágítva, mint a fájdalom
a test valamely zúgát, mely talán
nélküle boldog volna és aludna.

Óh életemnek csillagai ti,
kemény morzsák vagytok, és nem tudom,
el tudtok-é majd olvadni a Nappal
meleg szájában? vagy ha majd utam
véget is ér már, Isten e keserves
moccanása, tán megtapadva porként
vak szemcséitek még sajogva fájnak
a fénylő semmiség csigahusának?

 

Utasi Hajnalka: Lajtorja…

Labirintusban születtem.
Nyugalma otthonom.
Bejártam fondorlatát,
Fonalam elfogyott.

Minotaurus testvére lettem.
Utunk közös, vágtatunk.
Együtt szeljük e bús kort,
Kavarjuk a nyúlós port.

Keressük az ószagút,
Az oltalmazó lajtorját.
Jákob, miért nem szólsz?
Hangod lenyelte a múlt.

Szélmalomharcot vívunk,
Pedig csak szolgálók vagyunk.
Mivé lett a világ? Vagy ezzé vált?
Nem, Emberek! Mi változtattuk át!

Vissza hát Társam!
Növesszük szárnyainkat újra!
Vissza az eredethez,
Tűzön-vízen, égen-földön át!

Meneküljünk Testvér!
Csonka itt hely, mi igazaknak jár!
Az állandóság isteni labirintusa
Oltalmazzon mindenkit tovább!

 

Rozsnyai Ervin: Gyökér

Hogy is volt annak idején,
vártán a sosem volt tavasznak?
Remegés a fűszál hegyén
mit üzent egy szellő-kamasznak?

Kis csitri dalt, félszeg szerelmet
csend fog marokra, jéghideg.
Hang, mozdulat magába dermedt,
semmi felel a semminek.

Rejtőzve valahol a mélyben,
csak a gondolat, ami él,
hallgatagon és észrevétlen,
mint kúszni készülő gyökér.

 

Rozsnyai Ervin: Fodrozó

Hol a vízfodrok lassú tánca?
Fénybe szőtt dombok lebegése?
Párákban remegő gerincük
éggé oldódó csipkerajza?

És hol az ég, mely leheletnyi
felhőt ráncolt a homlokára,
s a csend hibátlan sima tükrén
fürkészett egy megbékélt arcot?

Egek és tükrök összetörtek,
csendjük mint a megroppant gége,
egy-egy szilánkért ha lehajlok,
ujjam hegyén a vér kiserked.

Ujjheggyel rajzolom a falra
lassú táncát a vízfodornak,
szilánkkal karcolom a kőbe
fényszőtte dombok vonulását,

tudván: nem percnyi látomás volt,
nem bizarr képzelet szülötte
a víz, mely önfeledten táncolt,
s valódi nap tüzelt fölötte.

 

Tőzsér Árpád: Cu-krú

A vargányák hajnaltájt harmatos kalapban
vártak ránk, nimfákkal izmos karjukon,
ének szólt, a “cu-krú” volt az alaphang,
zengett madár-quart, zöld georgikon. –
Az egykori kép immár fekete ikon.

Valahol most is gerlepár cifrázza,
itt, e panelház legalsó emeletén.
Felnézek az eget támasztó bikkfákra,
gombaszedés közben is így zúgtak felém,
de most törzsükön lefelé fut a remény.

Cu-krú – halódó madárszív rebben,
vargányák s nimfák már régen nincsenek,
padlás-zugokban, csukott könyvekben
“cukrúznak” nyomorú régi istenek,
s várják, hogy eléjük morzsát hintsenek.

 

Tőzsér Árpád: Perfectum

Néha fölcseng a telefon,
a befejezett múltból telefonálnak neki,
onnan, ahová már nincs bejárása,
s amelyről mégis tudja, hogy valahol
teljes egészében megvan,
nem hiányzik belőle
egyetlen állítmány,
egyetlen állítás,
egyetlen félreértés sem.

Berreg tokjában
a banánforma készülék: halló,
itt egy elfeledett tárgy dobanása!
Hogyan talált rá a hívás?
Hogyan? Megfoghatatlan.

 

Kaffka Margit: Hullámok

Bizalmad, – álló, déli verőfény
Felitta szívem régi homályát,
Most látszik benne minden, mi szép volt.
“Ritkák ma lenn a kristálypohárok!”
Mosolyogva tán mondja az Isten.

Mily egyszerűen hiszed te a szót el!
– Lásd, ez feloldja beszédem ága-bogát,
S úgy mondok mindent most, úgy merek,
Mint gyerek, ki volt már százrétegű, vén,
De visszajött, mert meghívta az Isten.

Te kedves ámulásaid előtt
Minden szándékom oly egy-utú lett,
– Kincses életed repdesi körül,
Mint legyezőszárnyú friss madárhad,
Mit ujja hegyéről bocsátott el Isten.

Mert csak én-jóvoltomra gondolsz,
Azért kell így adnom új-magamat!
– Feléd csobogó szerelmem sodrát
Nem fogja sehol le szűk gyanú-gát;
Ezért oly örökös, mint maga Isten.

Mi két nagy jóra-epedettek,
Kiknek mellébe fojtogatták
Megindulások forró sodrait; –
Hiába, mégis egybeszakadtunk!
Fölfelé száll már oltárunk füstje!
Nagyon szerethet minket az Isten.

 

Kaffka Margit: Egy régi naplóskönyv utolsó oldala

Későn indultam el várásgyűrte szívvel.
“Jaj, sietni kell most, utamat vállalni,
Mozgókép-mozgalmat sorsomba vetítni,
Gázlóim gázolni, sűrűim felverni,
Szívemet göngyölni idegen szívekbe!”

Tikkadt kiváncsiság két szemem árkolta,
Minden tüskebokrot rengetegnek néztem,
Útszéli pocsolyát gázlóként gázoltam,
Minden jött-ment szívet szívemre kötöttem,
Jött egy rossz szerelem: végzetemnek mondtam.

Most leválnak rólam a szívek nem-fájva,
Mint érett gyümölcsről magburka leválik;
Mi lehet még hátra, mit kell még akarnom?
…Talán ezentúl már várás nélkül várok,
Lusta alázattal sorsomnak juházva?

Voltak szavak mégis, miket sohse mondtam,
Ezt: “Be jó hogy jöttél! Jaj, ne késsél másszor!
Látod, boldog vagyok!” Ilyet sohse mondtam!
Ilyen szent egyszerűt, ilyen szép biztosat.
Most jut eszembe, hogy sohse voltam boldog!

Ami még jöhetne: váratlan ajándék,
Szép tükröző látás, szent dilettáns élmény,
(…Hisz néha már tudok örülni egy tájnak…)
Néha így álmodom: vállamra valaki
Hátmegül, vigyázva meleg kendőt dobna,

S lábujjhegyen, mint jött, szépen továbbmenne; –
Építő, szépítő, enyhes jó szerelem.
(…Csak úgy venném, ahogy örülök egy tájnak;)
Bizonyos, hogy nem lesz; kicsit tán mindegy is;
Talán azért szabad boldogságnak hívni.