NINCS
SEMMI
BAJ
Kosztolányi Dezső: Hajnali dal
Aranyos szárnyon repül a hajnal
ragyogó bárddal űzve az éjet…
…Tűnnek a rémek, messzire, halkan…
Itt van a hajnal! Itt van az élet!
Lobogó lángként száll a szerelmem,
ifju szivemben rémeket éget…
Égi gyönyörtől reszket az ajkam…
Itt van a hajnal! Itt van az élet!
Ágh István: A szökevények
Eljöttünk mindannyian.
Otthon csak kinőtt ruhánk,
kétes hírünk,
vénasszonyok szájától elfelejtve
romlunk egyenként,
anyánk sem tudja merre.
A reménység telepén
lődörgünk szabadnapokon,
zsebünkben cirkuszjegyek,
szétmorzsolt számlák,
görcsbegyűrt szerelmeslevél.
A szerencse-csillag alatt
asztalunkon száraz virág,
savanyú bor.
Erdélyi József: Dióverés után
Üres a kert idestova,
a dió már le van verve…
Bús látvány most a diófa,
a gyümölcsfák fejedelme…
Derekasan rád járt a rúd,
ágas-bogas vén diófa!
Leveled is mennyi lehullt.
Nincs már szükség árnyékodra!
Óh, te szegény, lecsupált fa,
hogy hasonlítsz az emberhe’ -…
Minél jobban meg vagy áldva,
annál jobban meg vagy verve!…
Molnár Rózsa: Boszorkánylepke
… kérdezd azokat, akik szerettek már egyszer…,
földet ettek és vért ittak,
holdfénybe mosták kezeiket, de
ráégett tenyerükre az egyedül
töltött éjszakák minden könnye…
… kérdezd azokat, akik szerettek már egyszer…,
borgőz volt minden romantikájuk,
míg otthon gyerek sírt és asszony…
és falatokra szaggatták testüket,
hogy jóllakassák kínjaikat…
… így téptek nekem éveket életviráguk bokráról…
… kérdezd azokat, akik szerettek már egyszer…,
hozzám nem érdemes jönni
könnyűvérű csókért,
mert ki így tud csak szeretni,
földet eszik majd és vért iszik.
Molnár Rózsa: Kutakodnék
Kutakodnék szemeidben,
de azok még sötétebbek lesznek.
Valahol elmaradtam.
Tudom, mert nem akar rám virradni,
csak bolyongok…
Kutakodnék szemeidben,
de az magába fojt mindent,
mi kilélegezhető,
nehogy eltűnjön, nehogy elpárologjon
illata annak a másik nőnek…
Kutakodnék szemeidben,
tartanád egyre, amint én tartalak.
Így élünk.
Így vagyunk.
Méricskéljük a távolságot a félelmek
mérőszalagjával, de az egyre szalad közöttünk…
Kutakodnék szemeidben,
de bozótot növesztesz elé, hazugságot
kegyeset, kíméleteset.
Gyöngéden lépsz árnyékomra,
pedig az is fáj.
Fáj a vágy.
Fáj iránya, ami rajtam kívülre mutat…
Kutakodnék szemeidben,
de nem merek,
nem merem látni, amit már rég tudok.
A szótlan világtalanságot.
Hogy belém vakultál, hogy csak ő létezik
lelked recehártyáin – a következőig -
mindörökre.
Parti Nagy Lajos: Lehet mérték
az optika,
és kettőnk
párhuzamosa
a végtelenbe
tartva ponttá
rövidül,
lehet mérték
a talpfa,
végtelenig össze-
s messzetartva
egymást
loholunk
egyedül.
Kálnoky László: Múlt
Nem indulok feléd többé zarándokútra.
A felhőt, mit körül holdfényszalag szegett,
felhúzták éjjel a kalózok árbocukra,
s tavi ősz lázbeteg freskói kéklenek.
Tétován meg-megáll a szél, ha földereng is.
Nem a lég árama, de az idő sodor
tájat, várost, szobát, miket oly messze elvisz,
s arcot, mely félig arc, félig már ködgomoly.
Mozdulatlan, tutajravatalra kötözve
úszik mindaz, mi volt, s elúszik hidegen,
elúszik céltalan, elúszik mindörökre,
és nem üzen neked, és nem üzen nekem.
Kálnoky László: Fosztogató évek
Megrázzák ősz szakállukat az évek,
s távoznak; épp csak megpihentek itt,
mint vándor aggastyánok, kik motyójuk
izmos vállaikon tovább viszik.
Alakjuk lassan tűnik el a ködben,
s míg ormótlan csizmájuk lépeget,
észre se vesszük, hogy batyuba kötve
viszik magukkal az emlékeket.
Nem vigyáztunk e tolvaj koldusokra,
nem láttuk, hogy kérges kezük hová nyúl;
fosztogatásuk úgy tűnik szemünkbe,
ahogyan a múlt bennünk haloványul.
Valakit csókoltunk egy nyári éjen,
és emlékünkből ajka íze eltűnt,
s elfeledtük ruháját, haja színét
annak, akit könnyek között temettünk.
Kincsünket mely bank széfje védi meg?
Számára titkos gödröt merre ássunk?
Pusztulóban ásít a távozó
rablók után dúlt, kiürült lakásunk.
Most ment el egy; nyomában hív a semmi.
Ideje volna tán utána menni.
